A karám a magyar népi építészetben és a hagyományos állattartásban az állatállomány (sertés, juh, szarvasmarha, ló) egyben tartására, részben időjárás elleni védelmére szolgáló kezdetleges, csak falazatból álló, fedetlen építmény.

A karám feltehetően török jövevényszó, s a honfoglalást megelőző nyelvi rétegbe tartozik. Erre utalhat a nyelvi analógiaként felhozható, ’állattartásra használt udvar’ jelentésű tatár koram szó.

Maga a karám (karán, karány, haráng) elnevezés csak az Alföldön ismert. Az azonos rendeltetésű és típusú építmény neve a Dunántúlon, a Kisalföldön és a Hajdúságban korlát (kollát), a Felvidéken és Erdélyben kosár. A farudakból összerótt karám elnevezése a magyar nyelvterület egészén akol (akal, okol), de ez megkülönböztetendő a néprajzi szakirodalomban akolként definiált építménytípustól.