A zsilipelt fal lényege az, hogy a talpfákba vagy a földbe ásott oszlopok egymás felé forduló oldalába végigfutó függőleges vájatot véstek, s ezekbe a hornyokba eresztették bele, berótták az egyenlő hosszúságú és a két végükön ék alakúra faragott, fejszével hasított deszkákat, pallókat. A falmagasság elérése után az oszlopok felső végét lezárták a koszorúgerendával, s a falazatot kívül-belül többször letapasztották, meszelték. Ezt a technológiát – nagyon találóan, a szerkezet lényegére utalva – a Dél-Dunántúlon zsilipelt falnak, a Palócföldön, Zemplénben és Gömörben rovásos falnak nevezik. Elterjedési területe a Palócföld, Erdély, a Dunántúl délnyugati vidéke: Zala és Somogy megye. Elterjedt vélemény szerint a zsilipelt faltechnika a boronafal visszahúzódása után jelent meg. A komolyabb szaktudást igénylő technológia a 19. század végére azonban a lakóházak építésénél fokozatosan háttérbe szorult. Ugyanakkor szinte máig megfigyelhetünk zsilipelt falazatú disznóólakat, kamrákat, ólakat, gabonásokat, présházakat s egyéb melléképületeket szerte az országban.