Chuck Yeager 1941. szeptember 12-én lépett be a hadsereg légierejébe, a US Army Air Forces-ba. Első állomáshelye a kaliforniai Victorville-i George Air Force Base volt, ahol repülőgép-szerelőként szolgált. Hamar kiderült, hogy Yeager remek repülési érzékkel rendelkezik, és 1943. március 10-én az arizonai Luke Fielden zászlósi rangban pilótává lépett elő. A nevadai Tonopah légibázison állomásozó 357. vadászrepülő-csoportnál (357th Fighter Group) P–39 Airacobra gépeken szerzett repülőgyakorlatot, majd a századával együtt 1943. november 23-án külföldre települt.

A második világháborút követően Yeager a légierőnél maradt, és a Muroc Army Air Field (ma Edwards légitámaszpont) egyik berepülőpilótája lett. Miután a Bell Aircraft berepülő pilótája, Chalmers Goodlin 150 000 dollárt kért a hangsebesség átlépéséhez, Yeagert kérték fel a rakétameghajtású Bell X–1 vezetésére. Yeager 1947. október 14-én, 13 700 m (45 000 láb) magasan lépte át először a hangsebességet, az 1 Mach-ot. Két nappal a repülés előre kitűzött időpontja előtt lovaglás közben eltörte két bordáját, és mivel félt attól, hogy emiatt lefújják a repülést, egy közeli város állatorvosához ment kezelésre, és csak feleségének és Jack Ridley barátjának szólt a balesetről.

A repülési napon Yeagernek annyira fájt a sérülése, hogy magától be sem tudta zárni a gép ajtaját. Ridley egy seprűnyélből készített neki egy szerszámot, amivel a pilóta magára húzhatta a fedelet. A gép végül elérte és átlépte a hangsebességet, a csúcssebessége 1,07 Mach volt. Az X–1 ma a Smithsonian múzeum repülési részlegében van kiállítva.

Egyes repüléstörténészek szerint 1947. október 14-én George Welch egy F–86 Sabre fedélzetén már Yeager előtt átlépte a hanghatárt, fél órával Yeager repülése előtt. Egy másik, azóta vitatott változat szerint az első szuperszonikus repülést Hans Guide Mutke német pilóta végezte 1945. április 9-én egy Me 262-ben. A háború utáni kutatások kiderítették, hogy a gép az 1 Mach elérése előtt irányíthatatlanná válna és szétszakadna.