A nagyszentmiklósi kincset 1799-ben találták Nagyszentmiklós (ma: Sânnicolau Mare, Románia) határában. A kincs 23 aranyedényből áll, összsúlyuk majdnem 10 kg. Előkerülése óta eredete heves viták tárgya, mivel az edények többségét nem egyazon időben és műhelyben készíthették. Valószínűleg az avar fejedelmi kincstár része lehetett, melyet a kaganátus végnapjaiban rejthettek el. Jelenleg a Kunsthistorisches Museumban, Bécsben őrzik. Legutóbbi szakszerű feldolgozása Bálint Csanád nevéhez fűződik.

Az egykori hivatalos iratok alapján viszonylag (a többi véletlen folytán előkerült egykori kincshez mérten) jól rekonstruálhatóak az előkerülésének körülményei. Nagyszentmiklós a Marostól délre a Bánátban az egykori Aranka folyóhoz közel fekszik. Ez a terület az Alföld délkeleti része, síkság vagy ligetes sztyeppe. A lelőhely a várostól délnyugatra a Szigetnek nevezett helyen volt. Ezen részt a kiszáradt Aranka folyó ölelte körül. A helyszíni megfigyelések alapján a kincsek árokból kerülhettek elő, mely valamiféle menedékhely védműve lehetett. Ezen megfigyelések azonban nem igazolják egyértelműen az árokból való előkerülést.

Az egykori akták szerint Vuin Neru szerb parasztgazda 1799. július 3-án a háza udvarán kerítésigazítás céljára árkot ásott. Ekkor akadt a páratlan kincsleletre, mely csak szeptember végére került a császári-királyi Régiségtárba, Bécsbe. A köztes időben a kincs útja görög és bécsi kereskedők kezén át vezetett Pestig, ahol Boráros polgármester szedte össze. Az augusztus 3-án felvett leltárban szerepel egy 24. tárgy is. Ez egy aranyrúd volt, melyet beolvasztás útján nyertek. Állítólag ez az egyik bikafejes csésze letört szarvából származik. Kiderült az is, hogy 4 korsó fülét letörték. Valószínűleg más edényeket is ily módon megrongáltak. Vuin Neru felesége azt is bevallotta, hogy néhány kisebb tárgyat megtartottak, illetve beolvasztottak.

Első részletes leírása lovag Josef Calasanza Arneth 3 kötetes művében szerepel, mely a bécsi császári érem- és régiséggyűjteményének leltára. Hampel Józseftől származik az Attila kincse elnevezés, mely általánosan elterjedt, azonban hibás kormeghatározási koncepcióján alapult. A modern kutatásban 3 fő irányzat alakult ki: a késő avar 8. századi eredeztetés, a 9. századi bolgár és a 10. századi honfoglaláskori magyar eredet. László Gyula elemzésében a kincset a rovásírás megléte avagy hiánya alapján két részre bontotta: a fejedelem és a fejedelemasszony készletére. Ő azonban a kincset a honfoglalóknak tulajdonította, ami ma túlhaladott álláspont.