Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882. december 16. – Budapest, 1967. március 6.) zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja

Kecskeméten született, szüleivel 1885-ben Galántára, 1892-ben Nagyszombatra költözött. Középiskolai tanulmányai mellett zongorázni, hegedülni és gordonkázni tanult. 1898-ban a gimnázium zenekara számára nyitányt írt. 1900-1905 között a budapesti Zeneakadémián Koessler János növendéke volt, ugyanezen idő alatt az egyetem bölcsészkarát is hallgatta, 1906-ban szerzett doktori diplomát. Ugyanebben az évben kapcsolódott egy évvel előbb megkezdett népdalgyűjtői munkájába Bartók Béla, akivel közösen kiadták a Húsz magyar népdalt. 1906-1907-ben Berlinben és Párizsban járt, majd a Zeneakadémia tanára lett. Első jelentős zeneszerzői sikereit a tízes években aratta, hamarosan külföldön is ismertté vált. A Tanácsköztársaság idején a Zeneakadémia aligazgatója volt, ezért a reakció felelősségre vonta és két éven át hallgatásra kényszerítette. 1930-33 között a budapesti Tudományegyetemen adott elő, 1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagja, 1946-49-ben elnöke. 1944-ben a kolozsvári, 1957-ben a budapesti, 1960-ban az oxfordi egyetem avatta díszdoktorrá. Három ízben (1948, 1952, 1957) kapott Kossuth-díjat. Nyolcvanöt éves korában hunyt el.

A zeneszerzői és kultúrpolitikai tevékenység Kodály számára egész életében egyet jelentett. Tudatosan vállalt missziót teljesített, amikor a magyar népdal legősibb rétegeit feltárva, egy életre szóló inspirációt merített ebből a dallamkincsből, amikor ennek tudományos rendszerezésével kijelölte a magyar zene helyét az európai kultúrában, amikor egy nemzedék számára utat mutatott a klasszikus zeneszerzési elvek korszerű alkalmazására, és végül, amikor minden közéleti súlyát latba vetve, egy életen át fáradhatatlanul harcolt az ifjúság zenei neveléséért. Ma már világszerte mint „Kodály-módszert” ismerik és próbálják követni azt a puszta elgondolást, hogy minden iskolás gyermek tanuljon énekelni és az énektanulás keretein belül hangjegyeket olvasni.

Mint zeneszerző, tudatosan próbált elszakadni a magyar zenei életben uralkodó német hatástól, ehelyett a világos és szabatos francia zenét - elsősorban Debussyét - tekintette mintaképének. Megteremtette a magyar prozódia tudományát és gyakorlatát, amellyel lehetővé vált magyar szövegek olyan megzenésítése, hogy a szavak lejtése ne torzuljon el, hangsúlyainak nyomatékát a zene is megőrizze, és így az énekelt szó értelmét a zene - első ízben - híven fejezze ki. Ezt a sajátos - és jellegzetes magyar - deklamációt nem egy hangszeres művében is alkalmazza.