| Az 1828-ban alapított Bösendorfer zongoragyártó manufaktúra azzal alapozta meg hírnevét, hogy az 1800-as évek első felének zongorapusztító világsztárjai – közülük is kiemelkedően Liszt Ferenc – olyan igénybevételnek tették ki a korai zongorákat, amit legtöbbjük nem bírt ki. Gyakori beszámolók szólnak arról, hogy egy-egy koncertet két-három, olykor négy zongorán játszotta végig egy-egy virtuóz, mert a mechanika ”megadta magát”, a húrok elpattantak, a kalapácsok eltörtek. Ehhez képest a mozarti hangideál (a zenei kifejezőerő zseniális végletessége mellett is) sokkal elegánsabb, alapvetően emberközelibb, mint a romantika acélujjú virtuózai által kevert hangorkánok. A Malcolm Bilson által játszott szólóállások sem a mindenek feletti, megközelíthetetlen magasságból lenéző Művész attitűdjét közvetítették, hanem a zenekarral partneri viszonyban álló muzsikustársét, aki érzékenyen reagál a többi hangszer által feldobott témákra. A szólóhangszer csekélyebb hangereje új viszonyt alakíthatott ki a zenekar egészének hangzásával annyiban, hogy még súlyosabbakká, drámaibbakká válhattak az üstdob és rézfúvós hangszerek megszólalásai. A d-moll zongoraverseny tragikus, baljóslatú alaphangulata figyelemre méltóan született meg ezekkel az újszerű arányokkal. |
