| A kékfestő kifejezés
1. egyrészt egy sajátos hagyományos kézműves, illetve kisipari eljárással (un. kékfestéssel) készült, többnyire kék színű kartonanyagot (textíliát) jelenti;
2. másrészt pedig a foglalkozást, a mesterséget és magát a műhelyt is.
A kékfestő kifejezést 1770-ből, a pápai Bengely István panaszos leveléből olvassuk először, majd egyre gyakrabban találkozunk használatával az új eljárás megjelölésére. A kék-fehér szín a keleti porcelánoknak volt a jellemzője, ezért is nevezték a festők az új eljárást németül Porcellandruck, drucken auf Porcellan Art kifejezéssel.
A kékfestő kelme előállítása két lényeges munkafázisból áll:
1. mintázás szigetelőmasszával;
2. festés indigócsávában.
Fa- vagy fémformákkal nyomták a fehér anyagra a pácokkal vegyített szigetelőanyagot, a papot, amely száradás után elzárta a mintázott felületet az oxigéntől, a levegőtől. A vasgálic és mész segítségével redukált indigóból megfelelő töménységű festőfürdőben, az indigós küpában áztatták a kelmét, majd a levegőre felhúzva az oxidálódó indigó kékre változott. Az áztatások, merítések és levegőztetés számától függően kapott világosabb vagy sötétebb színt az anyag. Száradás után 1-3%-os kénsavas-sósavas fürdőben lemaratták a fedőanyagot, és előtűnt a fehér minta kék háttérben. A minták színének változatait – sárga, zöld, narancs, kék – a fedőanyagba kevert pácokkal és utólagos fürdőkkel érték el, ezek voltak a titkolt eljárások.
A középkorban a kékfestők a szövetek és vásznak színezését főleg növényi festékekkel végezték. Festékeik közé tartozott a csülleng is (Isatis tinctoria), melynek termesztése Franciaországban és különösen Türingiában hatalmas méretekben folyt. A belőle nyert festékkel a kék szín árnyalatait festették. A 16-17. században egyre nagyobb mennyiségben hozták be Indiából a mintás kék gyapotkelméket. A divat térhódításával a festőanyagot, az indigót (latinul indigofera tinctoria) is hajószám szállították Európába, ami válságba juttatta a csüllengtermelőket.
A legkorábbi magyarországi évszámos kékfestő kelme 1783-ból, Körmöcbányáról való. A 19. század közepén már gyár jellegű kékfestőüzemek is működtek Óbudán. Az ipari fejlődés következtében ez a manufakturális ipar hanyatlásnak indult. A falusi életforma változása, a városi ipari munkások "korszerű" viselete megváltoztatta a régi szokásokat, csökkent a hagyományos viseletek iránti igény Magyarországon. Az I. világháború, majd a II. világháború utáni nagy nyersanyaghiány és a népviseletben bekövetkezett jelentős városiasodás tovább csökkentette a műhelyek számát.
|
