Az eke a mezőgazdaságban használatos eszköz, a szántóföld előkészítésének egyik fázisában használják. Az eke feladata általában a talajt forgatni, lazítani és keverni, amivel fokozható a levegő és nedvesség vegybontó hatása, másrészt javítható a talaj fizikai állapota.

Már az őskorban is hegyes csontokkal és faágakkal lazították a földet, ám ennek tényleges célja még csak a föld feltúrása volt. Ennek tudatában ezeket az eszközöket még nem nevezhetjük ekének, mindazonáltal valószínűleg már ekkor is célszerűnek bizonyult a föld ilyen módon történő fellazítása. Az őskorban még csak emberi erővel vontatták, a civilizáció fejlődése során pedig idővel az állati, majd a gépi vontatás váltotta fel.

Az ókorban már szinte az összes birodalomban alkalmazták, a görögök szerint Triptolemos, az egyiptomiak szerint Ozirisz, a kínaiak szerint pedig Khin-Nong volt a feltalálója. A ránk maradt szerkezetek alapján megfigyelhető, hogy felépítése az idők során szinte alig változott. A lényeges javítást már a rómaiak eszközölték, amikor a föld forgatásának elősegítésére két vízszintes szárnyat alkalmaztak. Anyagának, illetve kivitelének korszerűsítésétől eltekintve napjainkig szinte semmilyen elvi modosítást nem végeztek rajta.

A közönséges ekék a talajból merőleges és vízszintes irányban egy hasábot hasítanak ki, amit aztán élei körül vagy az egyik, vagy a másik irányba úgy forgatnak el, hogy annak eredeti alsó felülete felülre kerüljön, és emellett a föld lehetőleg minél lazább legyen.

Az eke kiegészítő részei:

Az előhántó vagy csoroszlya feladata a talaj felső, vékonyabb rétegének teljes aláfordítása. Az előhántó tömődésre hajlamos, korlátozza a felszántott szelvény méretét, ezért ma már csak ritkán alkalmazzák.

Az utóhántó a barázdafalból a szántásnál kisebb mélységben kihasít egy keskeny sávot. Az így kialakított barázdafenék az ekét húzó traktor kereke számára biztosít megfelelő helyet.