Az őszirózsás forradalom után 1918 novemberének közepén a magyar társadalom egységesen sorakozott fel forradalmi kormánya és miniszterelnöke, Károlyi Mihály mögé, s részben a német és az osztrák események hatására egyre erőteljesebben követelte a köztársaság kikiáltását. November 9-én ugyanis győzött a német forradalom, és lemondott II. Vilmos német császár, november 12-én pedig kikiáltották az osztrák köztársaságot, miután I. Károly császár (Magyarországon IV. Károly néven királyként uralkodott) is lemondott az államügyek intézéséről és uralkodói jogairól.

November 11-én a Magyar Nemzeti Tanács is bejelentette, hogy az államforma kérdésében „a végleges elhatározást most már halasztgatni nem lehet”, ezért felhívta a vidéki nemzeti tanácsokat, hogy a kérdésben foglaljanak állást. A magyar főrendiház küldöttsége pedig elnökének, Wlassics Gyula bárónak a vezetésével felajánlotta Károlyi Mihálynak, hogy rábeszéli a királyt a lemondásra.

A küldöttség (amelynek tagja volt Wlassics Gyula, Esterházy Miklós Móric főpohárnokmester, Dessewffy Aurél országbíró és Széchenyi Emil koronaőr is) november 13-án a Bécs melletti Eckartsau-ban lévő vadászkastélyában felkereste IV. Károlyt, aki hosszas vívódás után, zokogva beleegyezett uralkodói jogainak felfüggesztésébe és aláírta nyilatkozatát, amelyben elismerte, hogy a magyar nemzetnek joga van az államforma megválasztására. Formálisan azonban nem mondott le a magyar koronáról. Zita királyné kijelentette, hogy „egy uralkodó nem mondhat le, csak megfosztható trónjától”. Aznap délután a magyar kormány kijelentette: „Habsburg Károly nem uralkodója az országnak”.

IV. Károly magyar király uralkodói jogait végérvényesen csak az 1921. évi XLVII. törvénycikk szüntette meg, amelyet 1921. november 6-án hirdettek ki.