A rapszódia az ódai műfajok közé tartozik; sokban rokon a ditirambussal, a himnusszal és a szűkebb értelemben vett ódával. Eredetileg a rapszodosz (görög 'vándorénekes') által a homéroszi eposzokból előadott dal. Műfajfogalommá a 18. században vált a zenei szaknyelv kifejezésének átvételével. Jellemző vonásai: a zaklatottság, az érzelmek és gondolatok szenvedélyes hullámzása; a kötetlen szerkezet (melynek részei elsősorban nem logikailag, hanem a képzelet és az asszociációk síkján kapcsolódnak egymáshoz); a közvetlen és szubjektív kifejezésmód eszközeinek gyakori és változatos felhasználása; a külső forma és a ritmus kötetlensége; a hangnem emelkedett, gyakran eksztatikus jellege. A költői kifejezés szabadságát hirdető romantika jellemző műfaja (Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban, 1844; A vén cigány, 1854; Petőfi Az őrült, 1846; Egy gondolat bánt engemet..., 1846). A 20. századi költészetben Illyés Gyula Bartókja, 1955 a magyar művész jelképe. Vas István költeménye (Rapszódia egy őszi kertben, 1957-59) a műfaj visszafogottabb, elégikusabb változata.