| A szecesszió a 19. század végének és a 20. század elejének egyik stílusirányzata az iparművészetben és a képzőművészetben. Egyik jellegzetessége volt a helyi, népi tradíciók felhasználása, így érthető módon országonként eléggé eltérően alakult a stílus.
A szecesszió sokkal inkább egy művészeti irányzat, egy világkép, mint egységes stílus. A szó maga latin eredetű (sēcēdō, sēcēdere: kivonulni). Kivonulást, elszakadást jelent mindattól, amit a korabeli akadémikus művészet képviselt, a hazugnak tartott historizmustól (neoreneszánsz, neobarokk, neogótikus stb. stílusok).
Első felbukkanása a művészetben John Ruskin (1819-1900) angol író nevével függ össze, aki számtalan könyvet, írást hagyott hátra irodalomról, festészetről, építészetről, szobrászatról és esztétikáról. Könyveiben felvetett ötletei először az Arts and Crafts mozgalmában realizálódtak és váltak populárissá a művészek körében. Írásai alapján alakultak ki a szecessziós stílus fő motívumai, illetve a természethez fordulás újrafelfedezése is.
Főbb jellemzői: nagymértékű stilizálás, a növényi vagy geometrikus mintákra építő hullámzó ornamentika, hangsúlyos, élénk színek alkalmazása, „organikus” jellegű formálás. A szecessziós épületeken kevés a derékszög, a tervezők sokkal inkább kedvelték a lágy, gömbölyded formákat.
A szecessziós stílust Európa különböző területein más és más névvel illették. Míg az Osztrák-Magyar Monarchiában a Sezession szót alkalmazták (egy bécsi kiállítási épület neve volt ez, ahol az akadémizmussal szembehelyezkedő művészek állították ki műveiket), addig Franciaországban az Art Nouveau („új művészet”), Nagy-Britanniában pedig a modern style („modern stílus”) volt az elfogadott elnevezés (ma angolul is az Art Nouveau kifejezés használatos). Németországban a Jugendstil („fiatalság stílusa”) és a Wellenstil („hullámstílus”), Spanyolországban a Modernismo, Olaszországban a stile floreale („virágos stílus”) és a stile Liberty, az Amerikai Egyesült Államokban pedig a Tiffany style elnevezés terjedt el.
|
