A bokszerlázadás vagy bokszerfelkelés egy felkelés volt Kínában a külföldiek egyre erősödő hatalma ellen, melyre 1900-ban került sor.

Az első ópiumháborúig Kína elzárkózási politikát folytatott, 1842-től azonban már nem volt lehetőségük az európaiak kizárására. A következő évtizedekben a külföldiek jelentős hatalomhoz jutottak az országban; a gazdasági hasznot kivitték, a helyi vallást és tradíciókat pedig nem tisztelték.

A növekvő feszültségek hatására 1900. május 18-án robbant ki a bokszerlázadás egyszerre több tartományban. A megmozdulást a kínai császár özvegye is támogatta. A felkelők tönkretették a vasútvonalakat és távíróvonalakat, megöltek több mint 3000 keresztényt, és minden külföldi fejére vérdíjat tűztek ki.

Az angolok eleinte sikertelenül próbálták megfékezni a felkelést, és magas rangú kínai politikusok tiltakozása is visszhang nélkül maradt. A követségi dolgozók meggyilkolása nyomán azonban az európai hatalmak – Anglia, Olaszország, Németország, Oroszország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Franciaország –, valamint Japán csapatokat küldtek Kínába. A felkelők egyik központját, Tianjint július 13-án vették be, amikor a lázadók a diplomatanegyed megtámadására készültek. A császárnénak végül menekülnie kellett, a külföldi csapatok pedig három napig fosztogattak Pekingben. A felkelést augusztus végére verték le végleg.

Szeptember 27-én az Alfred von Waldersee vezetése alatt álló egységet a menekülő lázadók ellen büntetőexpedícióra küldték