Akárcsak labdarúgásban, öttusában is Magyarország vezeti a nemzetek közötti nem hivatalos éremtáblázatot. A magyar csapat az olimpiák során – úgy, hogy 1952-ig egyszer sem nyertünk – 9 aranyérmet, 8 ezüstöt és 4 bronzot nyert, egyedül Svédország az, aki tartani tudta a lépést honfitársainkkal (9 arany, 7 ezüst, 5 bronz) a többiek jócskán le vannak szakadva, a nem hivatalos 3. helyen a Szovjetunió „szerénykedik” 5 arany, 5 ezüst, 5 bronzzal. Ha hozzávesszük a felbomlás utáni eredményeket, akkor az oroszok 2 arany, 1 ezüstje közelebb hozza a keleti nagyhatalmat a mieinkhez, a magyarok első helyét Pekingben csak ők veszélyeztethetik.

A legsikeresebb öttusázó hazánkban Balczó András 3 aranyéremmel, 2 ezüstéremmel, de lássuk, kik voltak a magyarok nagy riválisai az olimpiák során. Az 1912-től 1932-ig terjedő időszakban három ízben is megtörtént az a furcsa eset, hogy a dobogó mindhárom fokán svéd versenyző állt, és a fennmaradó két olimpián is csak egy más nemzetbeli sportoló érte el a dobogó legalsó fokát. Ekkor a magyarok még „sehol” sem voltak.

A második világháború utáni időszakban kezdett felemelkedni a magyar öttusasport: az első aranyérmet 1952-ben szerezte a Benedek-Kovácsi-Szondy csapat, az első duplázás (egyéni + csapat) 1960-ban történt meg. 1964 és 1972 között minden olimpián egy arany és ezüstérmet szállítottak öttusázóink a nemzetnek, 1976-ban esett meg az a „csúfság”, hogy mindössze egy bronzzal távoztunk az olimpiáról. Annak ellenére, hogy a magyar válogatott rendre jól szerepelt az öttusa küzdelmeiben, voltak nagy vetélytársaik is.

Az 1980 és 1992 közötti időszak a kettős győzelmek időszaka volt. Az 1988-as Martinek-csapat győzelmét leszámítva a magyar csapat rendre lecsúszott a dobogó legfelső fokáról. 1980-ban Startostin egyéni és szovjet csapat, 1984-ben – bár itt a magyarok nem vettek részt – Masala egyéni és olasz csapat, míg 1992-ben Skrzypaszek egyéni és lengyel csapatgyőzelem született, míg a legutóbbi két olimpia férfi küzdelmeit Andrej Mojszejev nyerte.