Lengyelország harmadik felosztásakor (1795) a mai Litvánia nagy része (egy kis terület porosz birtok lett), a napóleoni háborúk után pedig az egész az Orosz Birodalom fennhatósága alá került. Bevezették az orosz közigazgatást, törvénykezést, jogrendet, az 1863-64. évi sikertelen felkelést követően megszüntették a litván nyelvű oktatást, a latin betűs litván sajtót és könyvkiadást. Tömegek váltak munkanélkülivé, ami nagy arányú kivándorlást eredményezett.

A 19. század végére megerősödött a litván nemzeti mozgalom, ebben jelentős szerepet vállalt a katolikus egyház, és megalakultak az első pártok is. Az 1905-07. évi oroszországi forradalom idején az úgynevezett vilniusi szejm autonómiát és önálló parlament felállítását követelte. Az 1. világháború idején, 1915-től német megszállás alá került. 1918. február 16-án Kaunasban a Litván Tanács kinyilvánította Litvánia függetlenségét. 1918-ban Vilniusban ellenkormány alakult, amelyet 1919 nyarára lengyel katonai segítséggel megbuktattak, ugyanakkor Lengyelország nem adta vissza az elfoglalt Vilniust és környékét.

1923-ban litván szabadcsapatok szállták meg a versailles-i békeszerződés által a Népszövetség igazgatása alá helyezett, korábban Németországhoz tartozó Klaipėda (Memel) városát és környékét, az ún. Memel-vidéket (a megszállást az 1924. évi párizsi egyezmény szentesítette). Az így létrejött Litvánia területe 55 000 km², lakossága 2,4 millió (80% litván) volt. Az 1922. évi alkotmány Kaunast tette ideiglenes fővárosává. Az alkotmány szerinti főváros Vilnius maradt. A két világháború között gazdasága megőrizte az agrár jellegét. A többpárti koalíciós kormányzásnak az 1926. decemberi katonai puccs vetett véget. Diktatórikus rendszer épült ki. Az 1930-as évek második felében Litvániára egyre nagyobb német nyomás nehezedett, amelynek hatására az 1939. március 22-i egyezmény értelmében visszaadta Németországnak a Memel-vidéket (ez volt Hitler utolsó békés területszerzése).