A szitár egy Perzsiából származó indiai húros hangszer. A hagyomány szerint az udvari zenész, Amir Khusrav (1253 körül - 1325) találta fel. A hangszer a tar nevű perzsa lantok egy lényegesen továbbfejlesztett változata; az elnevezés a háromhúrú szetarra utal (a szetar szó szerinti jelentése három húr), a húrok száma a fejlődés során azonban egészen hétig növekedett, nem beszélve a szonoritást fokozó, kiegészítő üres húrokról (csikári) és az aliquot-húrokról (tarab), melyeknek száma tizenkettő és húsz között mozog. A nagyméretű fogólapon mozgatható kötések vannak, melyekkel a játékos az adott modusz hangsorára hangolja be a hangszerét.

A szitár és még nagyobb méretű változata, a szurbahár valósággal szimbóluma az észak-indiai zene ind és perzsa keveredésének, mivel a hangszer lantszerű korpuszát (ez a perzsa elem) a vínaszerű rezonáló tök (ez az ind elem) egészíti ki. Mindkettőben közös viszont – és ez vonatkozik még számos egyéb húroshangszerre is – a rendkívül hajlékony melodikus képesség, valamint az aliquot-húrok biztosította telt, szonórus hangzás.

A szitár mai, klasszikus szólóhangszer alakját a 18. században nyerte el.