Búgattyú, zúgattyú magyar népi (aerofon) hangszer. Vonalzószerű falemez (zsindely stb.), melyet lyukasztott végével méternyi hosszú vékony spárgára kötnek. A spárga szabad végénél fogva erőteljesen megforgatott falemez – miközben saját hosszanti tengelye körül is pörög – madárröpülés zajához hasonló surrogó hangot ad. Nálunk hangadó játékszerként ismeretes, számos népnél rituális célra használják.

A bika a moldvai csángóknál használatos. Egy dézsaszerű, feneketlen edényre szőrtelenített juhbőrt feszítenek, amelybe lószőrt fűznek. Ezt a lószőrt húzogatva a hangszer bikát utánzó, mély, búgó hangot ad.
Ezt a hangszert használják, a moldvai magyar falvak óév-búcsúztató, új év köszöntő szokásán, amit hejgetésnek vagy urálásnak hívnak. A regösének refrénjével szokták kapcsolatba hozni.
Szereplői a falu legényei, köztük a hégető vagy uráló, aki a szöveget mondja és a bikát kezeli, egy dobos, aki adományokat gyűjt, egy furulyás és egy ostoros. Esetleg csengettyű és kereplő is szerepel az együttesben.
Többnyire lányos házakhoz járnak. A szöveg a búza élettörténetét mondja el a vetéstől kezdve a kész kenyérig. A refrén felszólítja a legényeket, hogy csattogtassák az ostorokat, s kiáltsák: hahó, hahó. A szokás román megfelelőjében valódi ekehúzás is előfordulhat, a kísérőszöveg szintén a búzakenyér létrejöttét mondja el epikus formában.

A pergő kis fémgömböcske, nyílásokkal, amelybe egy fémgolyót raknak, amely bent pereg, zörög, csörög. Vadászsólymok lábára téve, vagy lovakon használják.

A kereplő (kalapácsos, bordás, szekrényes és szélkereplő) őse a zúgófa vagy „üvöltő bika”. Az ősi népek őseik hangját vélték felfedezni benne.