II. András (névváltozata Endre, Jeruzsálemi, Katolikus vagy Lovag András ragadványnevekkel is ismert) (1176 vagy 1177 – 1235. szeptember 21.) Magyarország uralkodója volt 1205-1235 között. Ő volt a 18. Árpád-házi uralkodó. Regnálása a magyar történelem egyik legnevezetesebb időszaka. Nemcsak azért, mert András igen energikus külpolitikában az egész Balkán-félszigetet behálózta, és több szomszédos területet is meghódított, hanem mert a belpolitikában olyan bullát adott ki, amely kisebb-nagyobb változtatásokkal egészen 1848-ig fennmaradhatott.

András könnyelmű életvitele, határtalan költekezése felbőszítette a rendeket, és 1222. május 29.-én az Aranybulla kiadására bírták rá a királyt. Ez a 31 cikkelyt tartalmazó alaptörvénykönyv főleg azért láthatott napvilágot, mert a nagyurak több földet és nagyobb hatalmat akartak, a szerviensek és várjobbágyok pedig csökkenő állami terheket. A nemesek alapvető jogait több évszázadon keresztül ez a bulla határozta meg. 1224-ben kibékült Bélával, és 1226-ban neki adta Erdélyt, Szlavóniát pedig Kálmán fiának biztosította. 1229-ben András orosz menekült bojároknak adott menedéket, akik tájékoztatták őt a készülő mongol veszélyről.

1230-ban Béla már az ország kormányzója lett, András pedig a nagykirály címet vette fel. 1231-ben az Aranybulla módosítására kényszerült az egyház nyomására, és sok engedményt adva az egyháznak, majd 1233-ban a beregi egyezményben szintén meg kellett változtatni a bulla szövegét. 1224-ben II. András adta ki az Andreanumot, az erdélyi szászság privilégiumlevelét. 1233-ban meghalt András második felesége, Jolánta. Így még 1234-ben harmadszor is megnősült, és I. Aldobrandino őrgróf leányát, Estei Beatrixot vette feleségül. Tőle született István nevű gyermeke, aki már András halála után látott napvilágot. Egres ciszterci monostorában helyezték örök nyugalomra.