Az Isteni színjáték (olaszul Divina Commedia) Dante Alighieri elbeszélő költeménye, amelyen 1307-től egészen 1321-ben bekövetkezett haláláig dolgozott. Az isteni jelző eredetileg nem része a címnek, ezt Boccaccio tette hozzá. A Commedia címet maga a szerző a következőképpen indokolta: „A komédia a költői elbeszélés egy neme, mely minden egyébtől különbözik; anyagát illetőleg abban különbözik a tragédiától, hogy emez eleinte csodálatos és nyugodt folyású, végén szennyes, borzadalmas; a komédia ellenben valami visszással kezdődik és boldogan végződik. Hasonlókép különböznek az előadás módjában is: a tragédia magasztos, fenséges hangon szól, a komédia egyszerű, alázatos hangon”.

A mű a maga egészében csak a költő halála után lett ismeretessé; életében csak egyes énekeit ismerték. De mihelyt Dante fiai a legelső teljes példányt közzétették, száz meg száz másolatban terjedt el az egész világon; a könyvnyomtatás feltalálása után pedig ez volt egyike a legelőször és legtöbbszö

Az 1300-ban harmincöt éves Dante korának szánalmas politikai helyzetén elkeseredve kezdett hozzá a „Commedia” című művének. Ekkoriban Dante szülővárosa, Firenze a fehér és a fekete guelfek harcának színtere volt – mindeközben Itália szerte a világi és az egyházi hatalmak harca dúlt. Az erősödő Franciaország egyre nagyobb veszélyt jelentett a Német-Római Birodalomra, a Katolikus Egyház pedig érezvén az egyre közelgő francia veszélyt ideiglenesen egyességet kötött IV. Fülöp francia királlyal, aki, miután a pápaságot francia befolyás alá vonta, áthelyezte a székhelyet Avignonba. Dante elítélte az egyház tettét, szerinte ugyanis csak a világi hatalmukat akarták megőrizni.

Kelet és Nyugat határán álló Itáliai városoknak hatalmas vagyont hoztak a keresztes háborúk, melynek következtében egy új társadalmi réteg jött létre. Vagyonuk növekedésével egyidejűleg az újgazdag családok a város fölötti hatalmat is meg akarták szerezni a régi nemes családoktól, így a város két ellenséges pártra szakadt: az szerényebb vagyonú fehér guelfekre és a gazdag bankár fekete guelfekre. Dante a fehér guelfek táborába tartozott, ennek ellenére mindkét oldal vezetőit kritizálta, vagy ahogyan Boccaccio írta: „Dante minden tehetségét, minden ügyességét, minden tudományát latba vetette, és bebizonyította bölcsebb polgártársainak, hogy a nagy dolgokat semmivé foszlatja a széthúzás, ám a kicsinyek is végtelenül nagyok lehetnek, ha egyetértés uralkodik.”

A guelfekkel, azaz a pápa oldalán állókkal szemben helyezkedtek el a a császárpárti ghibellinek. Az invesztitúraharcban a guelfek és a ghibellinek egymást váltogatták a város vezetésében, és nem csak a politika terén, hanem fegyveresen is küzdöttek egymással. Dante 1285-ben és 1289-ben maga is fegyveresen harcolt a guelfek oldalán a Poggio di Santa Cecilia ellen indított katonai expedícióban, illetve a campaldinói csatában, majd 1301-ben tagja volt annak a követségnek, amely VIII. Bonifác pápától remélt segítséget a Firenzét fenyegető Valois Károllyal szemben. 1301 őszén, amikor Károly a fekete guelfek segítségével megszerezte Firenzében a hatalmat, a fehér guelfek közé tartozó Dantét száműzték. Dante a száműzetésben is aktívan politizált, például több levelet írt VII. Henrik német-római császárnak illetve 1317 körül megírta Az egyeduralom című értekezését XXII. János pápa ellen.

A Pokolban és a Purgatóriumban a múlt emberei mellett, Dante kortársaival is találkozunk. A költő olyan lelkeket mutat be akiknek életük és haláluk valamiképp nyomott hagyott a korabeli társadalmon. E lelkek és történeteik bemutatásával bepillantást nyerhetünk a kor nézeteibe, szokásaiba, hétköznapjaiba. Ilyen történet például az előre megrendezett házasságokból adódott tragédiák (Francesca da Rimini esete), vagy Dante apja unokaöccsének Geri del Bello az esete, akinek halálát családja nem bosszulta meg, ami abban a korban nagy gyalázatnak számított, ugyanis akkoriban a vérbosszút kötelezőnek tekintették. De a költemény során számos más a politikai életben ismert alakkal is találkozunk: ilyen például a Pokol hetedik körének harmadik gyűrűjében Ezzelino da Romano története. Ezzelino Padova ura volt, egyike a központosított olasz állam, a signoria legkorábbi képviselőinek. Mivel az egyházi és a világi hatalmasokat is fékentartotta nagyon gyűlölték mindkét oldalról. Egy vesztes csata után fogságba esett, később börtönben halt meg 1259-ben. Ugyancsak itt találkozunk Guido di Monteforteval aki a viterboi templomban megölte az angol király unokatestvérét.

A mű szerkezetét a hármas szám és annak többszörösei határozzák meg: három könyvre tagolódik, mindegyik könyv 33 éneket tartalmaz, így a bevezetővel együtt összesen 100 énekből áll. A pokol, a purgatórium és a paradicsom háromszor három részből állnak: 9 körből, 9 gyűrűből, illetve 9 égből. Az egész művet a rend, a rendszeresség jellemzi, a sorok száma is nagyságrendileg azonos a három könyvben: 4720 jut az elsőre, 4755 a másodikra és 4758 a harmadik részre.

Dante nem követi a hagyományos eposzi formát és nem használja a hagyományos eposzi kellékeket: „hiába keressük az invokáció, expozíció, enumeráció és divina machina megszokott gépezetét.”

A költemény tizenegy szótagos sorokból áll, amelyet Dante már korábban is alkalmazott szonettekben, canzonákban, balladákban és sestinákban. A terza rima azaz hármas rím néven ismert versforma Dante saját újítása.

Noha a mű keletkezésekor a költészet nyelve a latin volt, az Isteni komédia mégis olasz köznyelven, toszkán nyelvjárásban, pontosabban ennek firenzei aldialektusában íródott. Dante tudatosan választotta a köznyelvet, mivel szándékai szerint ez illett művének változatosságához, amint azt A nép nyelvén való ékesszólásról (De vulgari eloquentia) című művében már korábban kifejtette.

Az Isteni színjáték műfaji besorolása igencsak problematikus. Magának Danténak és korai kommentátorainak mindez azonban nem okozott gondot. A költő Can Grande della Scalához írt levelében részletes magyarázatot ad művének a címére, s ezzel együtt műfajának kérdésében is állást foglal: „Jelen művemet Commediának hívják”. Ezt követően a komédia műfaját is definiálja: a költői elbeszélés egyik formája, mely minden mástól, így a tragédiától is különböző. A komédia és a tragédia közti különbség – Dante értelmezésében – az, hogy a tragédia jól kezdődik és rosszul (tragikusan) végződik, a komédia pedig fordítva. Az Isteni színjátékban a dolgok rosszul kezdődnek, majd jól végződnek ez pedig egyértelműen azt jelenti, hogy komédiával van dolgunk: „Mert ha tárgyát nézzük, az kezdetben szörnyű és bűzhödt, hisz ez a Pokol. A végén pedig kedvező, kívánatos és kellemes, ez pedig a Paradicsom.” Művének a komédiába való besorolása mellett Dante egy második érvet is felhozott, éspedig azt a tradicionális retorikai elvet, miszerint a komédia (szemben a tragédiával) alacsony stílusú nyelvet használ. Az Isteni színjáték pedig alázatos és köznyelven szól, „amelyen még az asszonyok is megértik egymást”. A modernkori irodalomtörténeti állásfoglalás szerint azonban, az Isteni színjáték epikus keretbe foglalt lírai filozófiai alkotás, mely egyúttal magában foglalja Dante korának lexikális tudásanyagát és természettudományos ismereteit is.

A száz énekből álló alkotásban Dante Vergilius társaságában végigjárja és megismeri a Poklot, a Purgatóriumot és a Mennyországot. Útja során találkozik a múlt nagy szellemivel és kortársai halott lelkeivel is. Mindegyikükről véleményt alkot, véleménye a keresztény közerkölcstan szabályai szerint formálódik. Szerb Antal véleménye szerint: „A Divina Commedia minden részének, azt mondják, hármas az értelme: az első a szó szerinti értelem, a másvilági útleírás, a második a rejtett politikai vonatkozás, a harmadik pedig a vallási igazság, a lélek útja Isten felé.”

A költemény az 1300-adik évben, nagypéntekre virradó éjszakán kezdődik. Dante ekkor volt harmincöt éves, ami a Biblia szerinti várható élettartam fele. A költő eltéved egy sötét erdőben, és amikor a napos magaslatra igyekezne, vadállatok törnek rá: a lélek és a firenzei társadalom sötét erői: a gyönyörök és az irigység párduca; a gőg és az erőszak dühös oroszlánja és a féktelen kapzsiság mindig éhes nőstényfarkasa. Ekkor feltűnik az értelem és az erkölcsi tisztaság hőse, Vergilius, aki kivezeti a Dantét a veszedelemből és vezetőül kínálkozik „örök hely”, a pokol, illetve a purgatórium és a mennyország felé. Dante előbb elfogadja az ajánlatot, majd visszaretten és csak akkor indul el, amikor megtudja, hogy Vergilius az üdvözült szerelme, Beatrice követeként jött elé.

Pokol (Inferno)

Az Isteni színjáték három helyszíne közül a Pokol a legzordabb: alvilági tűztől megvilágított, rettenetes viharoktól megtépett, vad szirteken elterülő táj, mely káromkodásoktól, szitkoktól és jajongástól hangos. A bűnösök személyiségük börtönébe vannak bezárva, így sohasem szabadulhatnak.

Annak ellenére, hogy Dante elfogadja a bűnös lelkekre kirótt büntetéseket, viszonya mindenkihez más és más. van ahol sírva fordul el és sajnálja a lelkeket és van ahol gőggel és elutasítóan szól az elkárhozott lelkekhez. Különösen politikai ellenfeleivel szemben kíméletlen.

Purgatórium (Purgatorio)

Dante és Vergilius 1300. április 10-én, húsvét vasárnapjának reggelén érkezik egy új helyszínre: a Purgatórium kapujához. A Purgatórium fejezetének első énekében olvashatunk arról, hogy milyen célt szolgál ez a túlvilági hely: „ahol kitisztul az emberi szellem/ s méltóvá lesz, hogy legyen ég lakója”.

A toszkán tájra hasonlatos, kellemes fényektől megvilágított békés Purgatórium a déli félteke óceáni szigetén található csonka kúp alakú hegy, mely fölött a földi emberek számára ismeretlen csillagképek ragyognak. A Purgatórium fölött négy uralkodó csillag helyezkedik el, mely csillagok a négy erényt jelképezik. A Purgatórium hegy „hét országból”, azaz a hegy csúcsa fele keskenyedő hét körből áll. A hegy a csúcsán pedig a földi Paradicsom helyezkedik el, itt lakott egykor Ádám és Éva. A lelkek haláluk után a hegy lábánál kezdik az útjukat, majd egyre magasabbra jutnak s egyúttal közelebb kerülnek örök üdvösséghez is.

Paradicsom (Paradiso)

Mivel Vergilius pogányként élt és halt meg nem léphet be a Paradicsomba így innen, Dante ifjúkori szerelme Beatrice és Szent Bernát veszi át a költő vezetését.

A Paradicsomban tett útjával, Dante a hitigazságok mélységeit, majd a Szentháromság titkát szemlélteti. Az ifjúkori szerelem emlékei itt vallási élménnyé változnak. Dante költői eszközökkel mutatja be a teljes teológiát, ugyanakkor mondanivalójába beleszövi a korabeli Itália erkölcsi problémáit: a belső megosztottságot, a pártharcokat, a nyomort, az uralkodó körök erkölcstelenségét és gyávaságát, a pápaság és a császárságág közti ellentétét, az Egyházban és különösen annak fejében megmutatkozó súlyos hiányosságokat: az anyagi javak hajhászólásat, a simóniát és a nepotizmust.