II. Rákóczi Ferenc (Borsi, 1676. március 27. – Rodostó, 1735. április 8.) a Rákóczi-szabadságharc vezetője, Magyarország vezérlő fejedelme, erdélyi fejedelem.

Neve szorosan összefügg az általa 1703-ban indított Rákóczi-szabadságharccal, mely révén Magyarország teljes függetlenségét kívánta visszaszerezni, hogy a Habsburg Birodalomtól független állammá váljék. E célnak megfelelően választották Erdély és Magyarország fejedelmévé, amelyhez tökéletesen megfelelt, mivel Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem leszármazottja volt, azonkívül dédapja és nagyapja I. Rákóczi György és II. Rákóczi György, továbbá apja I. Rákóczi Ferenc is voltak erdélyi fejedelmek.

Harca jóllehet nem járt sikerrel, de volt benne siker is mert így elismerték a Habsburgok Erdélyt önálló fejedelemként és nem gyarmatosították. A magyarság körében ma is tisztalelkű és becsületes vezetőként él tovább emléke, mivel a felkínált közkegyelmet nem volt hajlandó elfogadni, s végig kitartott a magyar függetlenség ügye mellett.

Kétszer is fölajánlották neki a lengyel koronát és megválasztását az orosz cár is támogatta, ő mégsem fogadta el. 1711 és 1712-ben Lengyelországban maradt, – azt remélve, hogy a katonai helyzet még megváltozik – hol a főurak kitüntetett figyelemben részesítették. Ez idő alatt Sárosi gróf álnéven Danckában (Danzig) lakott.

1712. november 16-án Danckából Angliába ment, ám a bécsi udvar tiltakozása miatt az angol királynő nem fogadta be. Ekkor Franciaországba evezett. 1713. január 13-án Dieppe-ben partra szállt, s már április 27-én emlékiratot nyújtott be XIV. Lajosnak, melyben szolgálataira hivatkozott és kérte, békekötéskor ne feledkezzenek meg Magyarországról. Rákóczi a Grois Bois-ban lévő kolostorban is volt. Ám a béke 1713 és 1714-ben Utrechtben és Rastadtban anélkül köttetett meg, hogy Rákóczit vagy hazáját egy árva szóval is említették volna. Még arról sem intézkedtek, hogy Rákóczinak a bécsi udvarnál lévő fiait apjuknak kiadják.

A fejedelem a francia udvarnál, bár hivatalosan nem ismerték el, nagy kegyben állott, azonban XIV. Lajos 1715. szeptember 1-jén bekövetkezett halála után már itt sem érezte jól magát.

1717 szeptemberében a háborúban álló Törökország meghivására 40 főből álló kísérettel útnak indult, és Spanyolország érintésével október 10-én partra szállt Gallipoliban. Törökországban ünnepélyesen fogadták ugyan, de arról, hogy – mint ő kívánta – külön keresztény sereg élére állítsák, tudni sem akartak.

1718. július 21-én megkötötték a passzarovici békét, amelyben a Porta megtagadta a bujdosók kiadatását. A császári követ még 2 év múlva is követelte kiadatásukat, de a szultán becsületére és a Koránra hivatkozva kijelentette, hogy ilyen becstelenségre nem vetemedik. Csak annyit tett, hogy a bujdosókat a fővárostól kissé távolabb fekvő Rodostóba telepítette. A fejedelem ebben a Márvány-tenger melletti városban rendezte be új otthonát. Egész kis magyar-gyarmat alakult körülötte.

Oda telepedett társa Bercsényi Miklós gróf, annak felesége Csáky Krisztina gróf (†1723), Forgách Simon gróf, generálisa, tábornagya, Esterházy Antal gróf (1676-1722), Csáky Mihály gróf, udvarmestere Sibrik Miklós (†1735) ezereskapitány, Zay Zsigmond báró, a két Pápay, Jávorka ezredes és mások, kik közül nem egy magára vehette Mikes Kelemen szavait: „énnekem semmi okom nem volt hazámból kibujdosni, csak az, hogy nagyon szerettem a fejedelmet”. Rákóczi korán kelt, mindennap misét hallgatott, délelőtt írt és olvasott, délután fúrt-faragott, bútordarabokat esztergályozott. Egyhangú, jóformán zárdai életet élt, melyet csak néhanapján szakított meg egy-egy vadászat, vagy valamely újonnan érkezett honfitárs. Ezek közt legnevezetesebb Rákóczi György, a fejedelem fia volt.

1733-ban a lengyel örökösödési háború során felcsillant annak a reménye, hogy visszatérhet Magyarországra, de ez a reménye nem teljesedett be. Két év múlva, 1735. április 8-án elhunyt.

Halála előtt intézkedett hátrahagyott családja és bajtársai érdekében. Mindegyikről megemlékezett valami adománnyal 1732. október 27-én kelt végrendeletében, melynek végrehajtásával egy francia királyi herceget bízott meg. A nagyvezírnek és Franciaország konstantinápolyi követének külön levélben kötötte szívére, hogy holta után ne feledkezzenek meg az elárvult bujdosókról. Testének belső részeit a rodostói görög templomban, szívét Franciaországban, (Párizstól délre) Yerres város templomának temetőkertjében temették el, amely fölé 1737-ben a kolostor priorja ezt a feliratot vésette latinul: „E kolostor temetőjében fekszik a szent életű II. Rákóczi Ferencnek, Isten kegyelméből a szent római birodalom hercegének, Erdély fejedelmének, a magyar királyság részei urának s a székelyek grófjának szent szíve, ki az isteni gondviselés csodálatos rendeléséből az élet különféle viszontagságain keresztül vezéreltetve, elnyugodott az Úrban, a Boszporusz melletti Rodostóban, a világ üdvének 1735. évében, április hónap 8. napján, életének 59. esztendejében.”  Tetemét hű kamarása, Mikes Kelemen a porta engedélyének megérkezte után, 1735. július 6-án Konstantinápolyba vitte, és az ottani galatai, akkor a jezsuiták kezén lévő St. Benoît-, azaz Szent Benedek-templomban helyezte el – végakaratának megfelelően édesanyja, Zrínyi Ilona mellé. Később a lazarista misszió vette át a jezsuitáktól a Szent Benedek-templom kezelési jogát, és a 19. században a fejedelem síremléke előbb a 48-as emigránsok híradásai, majd tudományos expedíciók révén került a hazai érdeklődés homlokterébe. Hosszas előkészítő munka eredményeként Rákóczi hamvait 1906. október 29-én Kassán, a Szent Erzsébet-székesegyházban helyezték végső nyugalomra.