A Solaris Stanisław Lem science fiction regénye, melyet először Varsóban, 1961-ben adtak ki. Később 1972-ben és 2002-ben is megfilmesítették. Egy német zeneszerző, Michael Obst hasonló címmel operát is írt.

A regény egy távoli bolygó rejtélyes, óceánszerű élőlényét vizsgálja több tudósnemzedéken át. Lakóhelyük az óceán vize felett lebegő űrállomás, a Solaris. A történet az állomás három emberi lakójával megesett különös eseményekről szól. E három ember: dr. Chris Kelvin pszichológuskibernetikus, dr. Sartorius fizikus, és a főszereplő dr. Snaut.

A bolygó felszíne egyetlen hatalmas „óceán”, mely élet, sőt rendkívüli, különös intelligencia jeleit mutatja. Ez az idegen elme olyan elképzelhetetlenül különbözik az emberekétől, hogy gyakorlatilag lehetetlennek bizonyul vele a kapcsolatot felvenni. Az elsőgenerációs tudósok a legagresszívebb módszerekkel (kemény röntgenbesugárzás) próbáltak kapcsolatot teremteni az óceánnal, és az erre sajátos választ produkál. A röntgenkísérletekre adott "válaszként" az óceán a tudósok emlékeiben élő, materializálódott emlékalakokat küld az Állomásra.

A kísérlet végül épp a kutatók számára válik lelki traumává. Az óceán válasza személyiségük, tudatalattijuk önmaguk elől is titkolt rejtélyeivel szembesíti őket kendőzetlenül, de önmagáról semmit nem árul el. A kutatók végül megtalálják a módját az óceán eme tevékenysége kiküszöbölésének, és hosszas tanakodás után – habár igazából mindenki titkolni szeretné saját személyiségének az óceán által feltárt bugyrait – úgy döntenek, hogy megírják a történteket a Földnek, minthogy akármi is esett, mégis csak sikerült, bármilyen kurtán-furcsán is, "kapcsolatba" lépni egy idegen intelligenciával.