Delphoi régészeti terület és modern város Görögországban. Az archaikus időkben a települést a világ közepének tartották és az Apollón tiszteletére emelt szentély-együttes az ókor legnépszerűbb jóshelye volt. Delphoiban találhatjuk az Omphaloszt (ομφαλός) – „a világ köldökét” – és a marmariai tholoszt (azt a fényképek százai által híressé vált kis kerek templomot, amelynek funkcióját a mai napig nem sikerült kideríteni). Itt, az Apollón-templom szívében (hesztia), égett az „isteni fény”: – az az örökmécses, amelynek lángját Prométheusz az Olümposzról lopta az embereknek. A plataiai csata után a görögök ebből a szent tűzből vittek új lángot városaikba, életük felvirágoztatására. Delphoi több mint ezer éven át volt a hellén világ vallási központja, és jelentős hatást gyakorolt a politikai és társadalmi életre is.

A Delphoi szentély a perzsa háborúk és a gyarmatosítás korában, az i. e. 6-4 században élte fénykorát. Ám ahogy növekedett Delphoi gazdagsága és világi befolyása, a Püthia egyre részrehajlóbb, sőt kétszínű magatartást követett. A peloponnészoszi háború idején például hol Athénnak, hol Spártának jósolt győzelmet vagy szörnyű pusztulást, attól függően, hogy melyik városállam tudta fogadalmi ajándékaival a maga oldalára állítani. Egy idő után köztiszteletben álló filozófusok emelték fel szavukat az ilyenfajta jóslás ellen. Arisztophanész vígjátékaiban nyíltan gúnyolta a szentély jóslatait. Idővel terjedni kezdtek a misztériumkultuszok, (például Ízisz és Dionüszosz tisztelete) és az asztrológia. A Püthia mielőtt jóslatot adott, már nemcsak Apollónhoz, hanem Zeuszhoz is imádkozott – mert a mondák szerint Apollón, mint jósistenség Zeusz akaratának a hirdetője volt –, de imádkozott Dionüszoszhoz is, aki mindennemű önkívületi állapot fölött uralkodik, valamint a Korikoszi-barlang és a források nimfáihoz és néha még a tenger rejtelmes mélyének királyához, Poszeidónhoz is. Az i. e. 1. századtól trák törzsek, majd római seregek fosztogatták. Újabb, rövid virágzást a 2. század hozott, amikor a nagy történetíró, khairóneai Plutarkhosz delphoi főpapként tevékenykedett. Ebben az időben készült el Pauszaniasz alapos leírása a szentélyről. Ennek a korszaknak természeti katasztrófák sorozata, földrengések, hegyomlások okozta pusztítás vetett véget. Mivel Delphoi befolyása lassanként elapadt, a szentély e katasztrófák után már nem kapta vissza régi fényét. Mindez a delphoi jósda hanyatlását és végét jelezte. Amikor a keresztény Theodosius császár 385-ben betiltotta a jövendölést, Apollón szent helyének hírneve és pompája már a múlté volt. Ókori források szerint az utolsó, aki a delphoi jósdában jóslatot kért, Julianus Apostata római császár volt, aki a düledező szentélyben a következő választ kapta az elhanyagolt külsejű papnőtől:

„Menj, követ, vidd hírül a császárnak:

A remekmívű szék darabjaira hullott,

S Phoebus már nem lakik itt.

Kiszáradt a szent babérfa,

Nem zenél többé a forrás,

A vizek hangja elnémult örökre.

Követ, mondd el a császárodnak:

Az új Isten elsöpörte a régi isteneket."

A XIX. század végétől kezdve francia régészek ásatásai nyomán csodálkozott rá ismét a világ erre az igazi klasszikus ékszerdobozra.