Joseph-Maurice Ravel (Ciboure, 1875. március 7. – Párizs, 1937. december 28.) francia zeneszerző, zongorista. 

Ravel - a róla kialakult szigorú kép ellenére - vonzódott a mesék világához, a gyerekmesék elvarázsolt hangulatához. Gondoljunk Ravel Histoires Naturelles (Természetrajz) című dalciklusára (1906), amely az állatok nyelvén szólal meg, vagy a későbbi L'Enfant et les Sortiléges (A gyermek és a varázslat) című lírai fantáziájára. Ravel baráti köre, az Apacsok, gyakran a pártfogó házaspárnál, Ida és Cipa Godebskinél gyűlt össze, hogy a kor zenei-esztétikai kérdéseit megvitassák. Ravel gyakran eltűnt a társaságból, és a család két gyermeke, Jean és Mimie szobájában mesélt a gyerekeknek. Mimie később így beszélt erről: „Nagyon szerettem Ravelt. ... Térdére ültetett, és nyomban elkezdte: Egyszer volt, hol nem volt... elmesélte Csúnyácskát, mesélt A szép leányról meg a szörnyről, főképp egy szegény egér kalandjairól - ezt számomra találta ki." Innen jött az ötlet, hogy írjon egy mese-zenét, amihez végül Charles Perrault 1696-ban megjelent mesegyűjteménye adta a (nem kizárólagos) kiinduló alapot. A négykezes zongoradarabot 1908-ban írta, és azt tervezte, hogy a két Godebski gyerek fogja bemutatni. Ez azonban nem valósulhatott meg, mert a kislány nem vállalta (vagy nem tudta eljátszani) - Ravel és a szülők őszinte bánatára. Később, immár felnőttként, Mimie Godebski így nyilatkozott: „Sem a testvérem, sem én nem voltunk abban a korban, hogy értékelni tudtuk volna akár a művet, akár a bennünket ért megtiszteltetést. Borzasztóan nagy feladatnak tűnt számunkra Ravelnek az az óhaja, hogy a bemutató hangversenyen mi játsszuk el ciklusát. Ez a gondolat engem teljesen elbátortalanított." Ravel ötlete annyiban mégis megvalósult, hogy a bemutatón mégis két gyermek, egy hat- és egy hétéves kislány játszotta el a darabot.

A bemutató nagy sikerrel zajlott le, aminek hatására Ravel elhatározta a darab zenekarra való meghangszerelését, sőt a Théâtre des Arts igazgatója javaslatára balettet írt belőle. Ehhez a viszonylag rövid kamaradarabot ki kellett egészítenie egyéb tánctételekkel is. Az így félórássá bővült balett változat Csipkerózsika központi alakja köré szerveződött. Az 1912-es bemutatón Vaclav Nyizsinszkij, a kor legnagyobb táncosa szerepelt, aki még később is élete egyik legkedvesebb szerepének tartotta: „Ravel zenéjére táncolni felemelő érzés; ritkán érzem magam olyan otthonosan, mint ebben a szerepemben."

1. Pavane de la Belle au Bois dormant („Tánc Csipkerózsikáról"). A nyitótétel Csipkerózsika álmát idézi fel egy varázslatos, spanyol eredetű tánc, a pavane közvetítésével. A pavane lassú, méltóságteljes, páros ütemű tánc, ami már előfordult korábban is Ravelnél, a „Pavane egy infánsnő halálára" (Pavane pour une Infante défunte) című kompozíciójában. Ez a tétel egy rövid, halk és finom témára épül, amolyan remek zenei miniatúra, gyönyörű álom-zene.
2. Petit Poucet („Hüvelyk Matyi"). A kis mesehős szomorú bolyongását (akinek a leszórt kenyérmorzsáit felcsipegették a madarak, így nem találja a visszautat) a vonósok által megszólaltatott panaszos téma és az erre épülő fafúvók nyugodt dallam festi le. Megszólalnak persze a madarak is - hegedűn, fuvolán és pikolón. Messzibe tűnő, halk dallammal zárul a tétel.
3. Laideronnette, Impératrice des Pagodes („Csúnyácska, a pagodák császárnője"). Ez az a tétel, amely nem Perrault írásán, hanem kortársa, d'Aulnoy grófnő meséjén alapul. A történet hősnője a világszép hercegkisasszony, akit azonban elcsúfított egy boszorkány. A lány szomorúságában világgá megy, és a mesebeli apró emberkék (ők a „pagodák") országában talál menedéket. A mese végén Laideronnette visszanyeri szépségét, és egy daliás herceg is eljön érte, de ez nem része a zenének. Annak ellenére, hogy a pagodák kis emberkék, mégis keleti a történet, ezért Ravel jellegzetes távolkeleti pentaton dallamot idéz fel (a zongorán ez a fekete billentyűkön szólal meg). Könnyed indulózene kíséri az emberkéket a császárné elé, majd a gőgös uralkodót a fafúvósok széles skálájú dallama mutatja be. A tétel további részében a lány és a pagodák vidáman táncolnak, a végén pedig visszatér az induló téma.
4. Les entretiens de la Belle et de la Bête („A Szépség és a Szörnyeteg párbeszéde"). Ravel a Szépséget könnyed keringő-muzsikával idézi fel, majd megtorpan a zene, amikor észreveszi a Szörnyet, akit félelmet keltő kontrafagott dallam jelképez. A lány dallam a klarinéton szólal meg, s a két dallam előbb felváltva szólal meg, majd lassan összesimul, hogy a tétel végén egyetlen szólammá egyesüljön - megtörtént a csodás átváltozás. Ravel gyönyörűen festi le hangjegyekkel a két szereplő párbeszédét (amit a kotta tartalmaz is): „- Ha jó szívedet nézem, nem is talállak olyan csúnyának. - Bár úgy lenne! A szívem jó, de szörnyeteg vagyok. - Sok ember él a világon, aki szörnyűbb nálad. ... - Szépség, hozzám jönnél feleségül? - Nem, ó szörnyeteg! ... - Boldogan halok meg, mivel újra láthatlak. - Nem, kedves szörnyeteg, nem fogsz meghalni. Élni fogsz, és a férjem leszel. ... A szörnyeteg eltűnt, és egy daliás herceg omlott a lány lába elé - szebb volt, mint Ámor maga."
5. Le Jardin féerique („Tündérkert"). A záró tétel mintha az előző tétel boldog beteljesülését idézné. A Tündérkert vagy Tündérország az a hely, ahol mindenki megtalálja a boldogságát, és szeretetteljes békében élnek (gondolhatunk itt akár a János vitéz Tündérországára is). Halk dallam szólal meg a mély vonósokon, majd fokozatosan erősödve, de még mindig finoman folytatódik a zene. Végül a hárfa, cseleszta és harangjáték lírai csengő-bongásával zárul a Lúdanyó meséinek Tündrkert (Tündéri kert) tétele.