Munkácsy Mihály (sz.: Lieb Mihály, Munkács, 1844. február 20. – Endenich, Németország, 1900. május 1.) magyar festő. 

Munkácsy, a XIX. századi magyar művészet legtöbb jelentős alakjához hasonlóan, a plebejusi rétegekből jött, és művészetének legjobb szakaszában ennek érzésvilágát, eszméit fogalmazta meg a képzőművészetben. Már az 1848/49-es forradalom utáni kor szülötte, de annak a nemzedéknek a tagja, amelyben még elevenen élt a forradalmi kor emléke, együtt élt még a nagy idők nagy tanúival.

Nehezen kezdte pályáját, volt asztalosinas és vándorfestő, s csak később került sor a megalapozottabb tanulmányokra. Kezdetben Bécsben tanult, majd megismerkedve Ludwig Knaus düsseldorfi festő egyik zsánerképével, Düsseldorfba akart menni, barátai tanácsára azonban végül is a müncheni akadémiára iratkozott be. Az akademizmus szigorú és merev keretei közé nem tudott beilleszkedni. 1867-ben Párizsban járt, itt ismerhette meg Courbet műveit. Szeretett volna Párizsba kerülni, de átmenetileg, Düsseldorfba ment.

Itt festette első igazán önálló művét, az Ásító inast (1869), amely a courbet-i út követésének lehetőségét csillantotta fel.

E képét mindjárt élete főműve, a Siralomház követte. A kép 1870-ben a párizsi Salon nagy aranyérmét nyerte el, osztatlan sikert aratott, a kor vezető francia kritikusai lelkesedtek érte. A kép témája egyértelműen a magyar valósághoz kapcsolódott, de a hatvanas évek magyar valóságát érzékeltette az alakok pszichológiai jellemzése, a fény-árnyék ellentétre épített jelenetezés is. A betyár ez idő tájt vált a magyar folklórban is a szabadság, a meg nem alkuvás népi hősévé, a tragikum, a dac pedig a nemzeti ellenállást szolgáló kollektív jellemvonássá. A kép valódi drámájától idegen volt a müncheni és a düsseldorfi életképfestés aprólékos naturalizmusa és anekdotázó kisszerűsége. Valódi konfliktus és a tragikus szituáció tükrözésére alkalmas, súlyos veretű forma jellemezte, a romantika határhelyzeteket kereső, kiélezett fogalmazása és a vérbő realizmus erősítette egymást.