Az európai 19. századot ma már a festészet évszázadaként tartjuk számon, amikor is a művészeti élet legfőbb színtere Franciaország és központja Párizs volt. Kezdetben az új művészet hangja mégsem ott a központban, hanem 1836-tól kezdve a Párizstól délre, 80 km-re fekvő kis faluban, Barbizonban a fontainebleau-i erdők mellett szólalt meg először. A hely szellemét olyan festő óriások határozták meg, mint az ott először letelepedett Théodore Rousseau és Diaz de la Peńa, majd Dupré, Daubigny Corot, Courbet, Millet, Paul Huet, Charles Jacques, Pierre-Emanuelle Damoye és követőik. Az akkor mozgalmas és a világ közepét jelentő francia főváros forgatagától való elfordulás, a magány keresése még romantikus érzésből fakadt. A természettel szemtől-szemben való találkozás, a részletek keresése ábrázolásmódjukat egyre inkább naturalista jellegűvé tette, ugyanakkor a csoport tagjai – jóllehet a művészetről vallott felfogásukban közös utat kerestek – , személy szerint igen különböző egyéniségek voltak.

Barbizon vonzása és hatása az évszázad festészetére igen nagy volt. Az ott tevékenykedő festők működése új fejezetet nyitott az európai, de bátran mondhatjuk, az egyetemes művészet-történetben. Barbizon egyre több francia festőt formált, indított el az új festészet utjain, és a festészetük sajátjaként megjelenő új természetérzés egyre szélesebb körben megtalálta képviselőit Európában, így először Olaszországban, Svájcban és Hollandiában, majd pedig Magyarországon is.