Prinz Gyula (Rábamolnári, 1882. január 11. - Budapest, 1973. december 31.) geológus, geográfus, néprajzkutató.

Eötvös Loránd tanácsára iratkozott be a Budapesti Tudományegyetemre, első mesterei Lóczy Lajos és Koch Antal geológusprofesszorok voltak. Egyetemi tanulmányait Breslauban (ma: Wrocław) fejezte be, és 1903-ban ott lett tanársegéd. Almásy György 1906-ban meghívta közép-ázsiai expedíciójára. A kutatóúton tanulmányozta és feltérképezte a Tiensan-hegység vonulatait, s a magashegységek geomorfológiai kialakulásának több vitatott kérdésére adott azóta is érvényes válaszokat. Az egyik vonulatnak ő adta a Lóczy-hegy nevet, egy másik sziklacsúcsot pedig Cholnokyról nevezett el. Második kutatóútján, 1909-ben részletesen feltárta a Tiensant, s elkészítette a pleisztocén eljegesedés 1:2 000 000 arányú átnézeti térképét. Expedícióinak eredményéről Utazásaim Belső-Ázsiában és Ázsia szívében című munkáiban számolt be.

A Budapesti Tudományegyetem föld- és őslénytani intézetében 1908-tól 1912-ig a leíró földtan magántanára, majd 1918-ig az Erzsébet Tanárképző Főiskola tanára volt, 1918 és 1920 között a pozsonyi, 1923-tól 1940-ig a pécsi, 1940 és 1945 között a kolozsvári Tudományegyetem földrajzi intézetét vezette. Ezután nyugdíjba vonulásáig, 1957-ig a szegedi Tudományegyetem tanszékvezető professzora volt.

Tudományos munkásságának első időszakában főleg rétegtani és geológiai kérdésekkel foglalkozott, 1914-ben Izlandon a Vatnajökull eljegesedési folyamatait és a sziget utóvulkáni jelenségeit vizsgálta, kutatta.A Kárpát-medencéről alkotott első szintézisében körvonalazta később híressé vált Tisia-elméletét, amely azóta is alapja minden, a Kárpát-medence kialakulásáról szóló magyarázatnak.

Az Akadémia 1944-ben levelező tagjává választotta, ezt azonban 1949-ben nem ismerték el, s Prinz Gyulát csak 1989-ben rehabilitálták. A Magyar Földrajzi Társaságnak 1904-től tagja, 1920 és 1922 között alelnöke, 1923-tól 1924-ig a főtitkára, 1952-től tiszteletbeli elnöke volt.