Robert Falcon Scott (1868. június 6. – 1912. március 29.), Brit Királyi flotta tisztje, Déli-sark kutató. Másodikként érte el a Déli-sarkot, pár nappal lemaradva Roald Amundsen mögött, a visszaúton életét vesztette a Ross-jégselfen, egynapi járóföldre a biztonságot jelentő bázistól.

Scott vált a jelképévé az akkoriban zajló hősies, rendkívül embertpróbáló felfedezéseknek.

Hajója, a Terra Nova, 1910. június 1-jén hagyta el London kikötőjét, de Scott Rotherhithe-nél az egyik kísérőhajóval visszafordult, hogy még pénzt gyűjtsön. A Terra Novára Dél-Afrikában szállt vissza ismét egy hónappal később.

Scott – Amundsen táviratából – megtudta, hogy Amundsen az északi helyett szintén a Déli-sarkra igyekszik. Valószínűleg Amundsen nem Scottot akarta félrevezetni ezzel a döntéssel, hanem hitelezőit, hiszen még jótevőjét, Nansent és a királyt is csak akkor tájékoztatta, amikor elhagyta az utolsó kikötőt, Madeirát.

Amundsen – csakúgy mint Scott – nagyon eladósodott, hogy az utazási költségeket fedezni tudja, miután (Cook vitatott 1908 és) Peary elérte az északi-sarkot 1909-ben így az Északi Sarki útjához szüksége volt még egy komoly Déli teljesítményre.

Scott rengeteg tudományos műszert vitt magával, csapata meteorológiai, földrajzi méréseket is végzett, és az állatvilágot is tanulmányozta, Amundsen ezzel szemben csak a sarkot akarta elérni. Scott nem tért le a Shackleton által föltárt útvonalról, és a már használt Mc Murdot használta bázisul, amit egy szigetre telepítettek, – míg Amundsen korábbi leírások alapján kiválasztott helyre, a Ross-jégre (Bálna-öböl) telepítette bázisát, így Scott szárazföldi útja 110 km-rel hosszabb volt.

Egy év tájékozódó tudományos munka után kialakult, kik kísérlik meg elérni a sarkot. Négy embert választottak ki : Scott, dr. Edward Wilson, Edgar Evans, Lawrence Oates. Később egy hirtelen döntéssel Henry Bowers is a csapat tagja lett.

A sarkot sikerült elérniük 1912. január 17-18-án, de megdöbbenve tapasztalták, hogy Amundsen már ott járt majd egy hónappal előbb. Elindultak vissza a bázisukhoz, de az idő rosszabbra fordult és az egész csapat odaveszett.

Scott nem számolt hibákkal, vagy rossz időjárással, pedig a visszautat március közepei érkezéssel tervezte, ami már kibírhatatlanul hideg az Antarktiszon. Az odaúton élelmiszer és petroleum depókat helyeztek el, amelyek visszefelé távolságtól függően 7-10 napra elegendő ételt és tüzelőanyagot biztosítottak. A depók helyét csak egy zászlóval jelölték, az eltévesztésük végzetes lett volna, csak a saját sínyomaikra hagyatkoztak. Végzetük az előző évben legmesszebb telepített depójuktól egy napi járóföldre, sátrukban érte őket.

Sokan felvetették, hogy ha Amundsen nem előzi meg őket, a jobb pszichikai állapot miatt visszaértek volna élve. A jelekből és a naplóból pedig a skorbut (C-vitamin hiány) betegsége, az elégtelen táplálkozás, elégtelen folyadékbevitel, nem megfelelő felszerelés és az emberi szánhúzás túlhajszoltsága rajzolódik ki a végzet okaként.

A visszaút korábbi szakaszán meghalt Evans, aki egy zuhanás után fizikailag és pszichikailag is összeomlott.

Meghalt Oates is. A lábán fagyási sérülésekett szerzett, (és a skorbut következtében régi harctéri sérülései is kiújultak,) így járni csak féllábon tudott. Miután állapota tovább romlott, tudta, nem folytathatja a hazautat, és nem hátráltathatja a többieket. Aznap reggel a sátorban Oates azt mondta: "I am just going outside and may be some time", majd kilépett és elindult a viharban. Holttestét sosem találták meg. Scott naplójában azt írta, Oates minden angol "gentleman" példaképe lehetne.

A sátrat a három holttesttel a fél évvel későbbi keresésükre indult expedíció találta meg Atkinson vezetésével.

Amundsen sikeres sarkelérésének híre hamar eljutott egész Európába, Scott tragédiája csak később.