| Neptunus a víz, a nedvesség ősi itáliai istene. Görög megfelelője Poszeidón, aki Kronosz és Rhea fia, Zeusz testvére, Amphitrité férje és a tengerek ura. Szent állata a ló és a delfin (ez utóbbit ő teremtette). Egyes lexikonok szerint Neptunus a vele való azonosulásakor cserélte "minden víz ura" szerepét a "tengerek ura" szerepre. De vajon miért? Mert tény és való, hogy Neptunus a tengereknek szinte egyeduralkodója, de az édesvizekből hiányzik. Minden folyónak és tónak van saját istene vagy istennője, még a patakoknak is jut egy-egy nimfa, de ezek jó része hírből is alig ismeri a tengeristent. Pedig eredetileg minden víz uralkodója Neptunus volt, így osztották el a világot testvéreivel Saturnus bukásakor: Iuppiteré az ég, Plutóé az Alvilág, Neptunusé a víz. De akkor miért vesztette el a jó tengeristen minden hatalmát az édesvizek fölött?
Ésszerű magyarázatnak tűnhet, hogy a Föld elég nagy, és míg például az ege az Olümposz csúcsáról egy helyről belátható, addig a vizei elég nehezen lennének kezelhetőek Neptunus tengeri palotájából. Gondoljunk csak a rengeteg különálló kis tóra és a kacskaringós patakok szövevényes hálózataira! De a felosztás oka nem ez volt, hiszen Neptunus egy isten, és mint ilyen, természetfölötti képességekkel rendelkezik, melyek segítségével a problémát játszva megoldhatná. Mellesleg, az istenek még rendkívüli adottságaik nélkül sem arról híresek, hogy törvényes (vagy akár törvénytelen) jussukról csak úgy lemondanak egy kis nehézség miatt. De hát akkor vajon mi bírta rá a vízistent, hogy hatalmát a tengerekre korlátozza? Erre a kérdésre Neptunus élettörténetében keresendő a válasz.
Neptunus már kiskorában (apja gyomrában) rájött, hogy tehetséges mások irányításában. Négy testvérét teljhatalommal kormányozta: a három lány egy kicsit mindig tartott tőle, satnya öcsikéje pedig -- jó pár lázadási kísérlet és még több nyakleves után -- behódolt neki. A (gyomorból való) szabadulás napján aztán Neptunus egy jómagánál százszor fényesebb istenséggel találta szembe magát, és ez a találkozás mélyen megrendítette. Rájött, hogy talán mégse ő a világ ura, és ez a fölfedezés csöppet sem volt az ínyére. Ezért aztán elhatározta, hogy minden erejével azon lesz, hogy ezt a nagy istent (Iuppitert) az ég trónjáról egy alkalmas pillanatban letaszítsa. De csakhamar kiderült, hogy a vizek ura (tudniillik az osztozkodásnál Neptunus látszólag elégedetten elfogadta a világtenger fölötti hatalmat) kemény fába vágta fejszéjét: Iuppiter Neptunus szerint csak átmeneti uralma megingathatatlannak tűnt. A főistent akkor még mindenki szerette -- kivéve persze a menekülő Saturnust, aki akkortájt Itáliában tartózkodott; és az Alvilágba beosztott Plutót. És Neptunus nem átallotta e két isten segítségét kérni szörnyű terve megvalósításához. Először persze Saturnushoz fordult -- ő mégiscsak többet látott már életében, mint a gyomorból most szabadult Pluto. De Saturnus nem volt hajlandó segíteni egyik fiának a másik ellen, ezért Neptunus zúgolódva ugyan, de az Alvilágba vonult Plutóhoz, aki, mint kiderült, hasonlóan ádáz terveket forgatott a fejében. Ezért aztán a két testvér életében először teljes egyetértésben kezdett munkálkodni. Megállapodásuk ez volt: ha a trónfosztás sikerül, Neptunus lesz a főisten, de csak névlegesen, mert Pluto kapja meg a világ fölötti tényleges hatalmat (kivéve persze a vizeket).
A két isten tehát munkához látott -- mindkettő a maga területén kutatott valami varázslat után, amivel az erő és ezáltal a hatalom megsokszorozható. Neptunus nem járt sok sikerrel, de Pluto egy, az Alvilágba tévedt lélektől megtudta, hogy egy bizonyos édesvízi csiga szíve olyan erőt hordoz, ami még a legkisebb halandót is pillanatok alatt Iuppiter fölé emeli. Az Alvilág bölcs urának természetesen eszébe sem jutott megkérdezni az árnyat, hogy akkor ő maga miért nem használta ki ezt a lehetőséget, hanem ehelyett rögtön rohant bátyjához a tengerbe, és elújságolta neki a hallottakat. A báty pedig habozás nélkül kiadta a parancsot sellőformájú szolgáinak: menjenek el a világ minden vizébe és gyűjtsék össze a nevezett csigafaj összes fellelhető példányát. A szolgák el is mentek, és hamarosan csigáktól szakadozó zsákokkal tértek vissza, Neptunus pedig nekilátott a sok kis szív elfogyasztásának. Igenám, csakhogy a vizek ura nem gondolt arra, hogy a csigákra rajta kívül mások is pályáznak: nevezetesen a saskeselyű-fiókák, akik egészen kéthónapos korukig csak ezekkel a kis puhatestűekkel táplálkoznak. De a vizekből most eltűntek a csigák, ezért a fiókák éhezni kezdtek, a kétségbeesett madárszülők pedig pártfogójukhoz, Iuppiterhez fordultak segítségért. A főisten, hisz szívén viselte kedvencei sorsát, személyesen fáradt le az Olümposzról, hogy megtudja a titokzatos csigafogyatkozás okát. És -- Neptunus borzasztó balszerencséjére -- meg is találta az okot: a vízisten egy lassú szolgája épp Iuppiter orra elől halászta el a zsákjába férő utolsó állatkát. Ezt a szolgát láthatatlanul követve a főisten eljutott Neptunus víz alatti palotájához, pont abban a pillanatban, mikor Neptunus Plutónak panaszolta el, hogy a sok megevett csiga nem fejti ki a kívánt hatást. Ezt hallván Iuppiter szeme szikrázni kezdett (olyan hévvel, hogy a víz csak úgy fortyogott körülötte), ő maga pedig láthatatlanságából kibújva szidni kezdte ijedtségtől dermedt öccseit, akik ilyen állapotban védekezni sem tudtak, sőt, egész sötét tervükről töredelmesen beszámoltak testvérüknek.
Az Olümposz ura -- tőle szokatlan nagylelkűséggel -- eltekintett az ellene szőtt összeesküvéstől, és a két megszeppent kistestvért csak butaságáért és a csigák ellen elkövetett gaztetteiért büntette meg: Pluto az ítélet értelmében soha többet nem állhatott szóba a halottak lelkeivel, Neptunus pedig elvesztette birodalma jelentős részét -- az összes édesvizet minden benne élővel együtt. Az életben maradt csigatömeget (szívüknek semmi mágikus hatása sem volt) visszaszállították eredeti lakhelyére. A főisten kegyességének híre az egész földet bejárta, elérte és jobb belátásra térítette a két durcás kistestvért is, akik azóta már belenyugodtak sorsukba, és Iuppiterrel együtt békésen irányítgatják közös világukat.
|