Ki a szerzője az alábbi műveknek: Aiasz, Antigoné, Oidipusz király? - Irodalom

Szophoklész, Sophokles (Kolónosz, ma Athén Kolokithu nevű elővárosa, i. e. 497 vagy i. e. 492 – Athén, i. e. 405) görög drámaíró és tragédiaköltő. Korában újszerűnek számított verselési formája, főként azzal ragadta meg nézői figyelmét, hogy bátran és lendületesen ábrázolta kora aktuális politikai problémáit, és hősében Athénnak, a tengeri szövetség fejének kulturális küldetését dicsőítette.

Huszonnyolc évesen már részt vett drámai versenyen, ahol Triptolemosz című darabjával első díjat nyert. Huszonnégy győzelmet aratott a versenyeken. A színpadi előadásokban is újítónak számított. Arisztotelész írta róla, hogy: „Három színészt és díszleteket Szophoklész alkalmazott először”. Életrajzából pedig megtudhatjuk, hogy ő növelte a kórus tagjainak számát 12-ról 15-re. A hellenisztikus kor híres alexandriai nagy könyvtára 130 Szophoklésznek tulajdonított művet őrzött. Mára hét drámája és egy szatírjátéka maradt fenn. Aiasz: Akhilleusz és AiaszBemutatásának időpontja bizonytalan, a filológusok mai álláspontja szerint a fennmaradt drámák közül ezt mutatták be a legkorábban. Cselekménye szerint a trójai háborúban az elesett Akhilleusz fegyevereit nem az utána következő legnagyobb hős, Aiasz kapja meg, hanem Odüsszeusz. Aiasz sértettségében le akarja gyilkolni a görög sereg vezéreit, de Pallasz Athéné tébolyt bocsát rá, s őrültségében marhákat mészárol le abban a hiszemben, hogy a fővezéreket öli meg. Kijózanodása után rádöbben, mit tett, és szégyenében öngyilkosságot követ el. A sereg vezérei holtában akarnak bosszút állni rajta: nem engedik, hogy a testét eltemessék. Végül Odüsszeusz közbelép, s megtörténik a temetés. A darab a nagyra hivatott, ám énközpontú, a rendet nem tűrő egyén és az egyént maga alá rendelő, bosszúálló közösség konfliktusának története. Antigoné: Bemutatója feltehetőleg i. e. 442-ben volt.

Cselekménye:

Polüneikész, Oidipusz fia, akit testvére, Eteoklész elűzött Thébaiból, visszatérve ostrom alá veszi a várost. A két testvér a csatában megöli egymást, ezzel beteljesítve apjuk átkát. Kreón, az új király megtiltja a szülővárosa ellen fegyvert fogó Polüneikész eltemetését, azonban a halott nővére, Antigoné mégis eltemeti öccsét, mivel az istenek törvénye ezt rendeli. Kreón épp ezért ki akarja végeztetni a lányt. Hiába inti Kreónt fia és egyben Antigoné Haimón jegyese, a király hajthatatlan marad. Csupán akkor rendül meg, amikor a vak jós, Teiresziasz az istenek büntetését helyezi kilátásba, de már késő: Antigoné halott, Haimón öngyilkos lesz, s fia halálának hírére Kreón felesége is végez magával. Kreón csak késve ismeri fel, hogy az isteni törvényt nem lehet áthágni, mivel abszolút, ő pedig a saját értékrendjét kívánta abszolúttá, a halálon túl is érvényessé tenni. Az isteni világrendet egyedül Antigoné képviseli, s tragédiája, hogy épp emiatt hal meg. Oidipusz király: Eredeti címe: Oidipusz türannosz. Bemutatója talán i. e. 426-ban volt. Cselekménye: Thébai városát pestisjárvány sújtja, mert a sok évvel azelőtt megölt Laiosz király gyilkosát még mindig nem találták és büntették meg. Oidipusz, aki közvetlenül Laiosz után lett Thébai uralkodója, nagy erővel lát a gyilkos kereséséhez, ám nagy megdöbbenésére és felháborodására Teiresziasz, a vak jós azt állítja, hogy a gyilkos ő maga, és homályosan ugyan, de egyéb szörnyűségekkel is vádolja. Oidipusz visszautasítja a vádat, sőt azzal gyanúsítja meg a jóst, hogy Kreónnal, Iokaszté bátyjával összeesküvést szőnek ellene. Megjelenik Iokaszté, aki azzal nyugtatgatja Oidipuszt, hogy a jóslatokkal nem érdemes törődni, hisz Laioszról az volt a jóslat, hogy saját fia öli majd meg, de rablók végeztek vele egy hármas keresztúton. Oidipusz megrémül, hisz amikor Thébaiba jött, ő is megölt egy idősebb embert egy ilyen keresztúton. A nyomozás így indul meg, egyre mélyebbre hatolva a múltba: kiderül, hogy Oidipusz nem a korinthoszi királyi pár fia, mint hitte, hanem Thébai szülötte, sőt a királynak, Laiosznak és Iokaszténak fia, akiről születésekor úgy szólt a jóslat, hogy egykor megöli apját és feleségül veszi az anyját. Emiatt csecsemőkorában el akarták pusztítani, de életben maradt, és akaratlanul bár, de betöltötte a jóslatot. Iokaszté öngyilkos lesz, Oidipusz megvakítja magát, s száműzetésbe szeretne menni, távol a borzalom színhelyétől, de míg a Delphoi jósda nem nyilatkozik, maradnia kell. Az Oidipusz sokan végzetdrámának tartják, de nem az. A darabban nem az áll az előtérben, hogy sorsát senki sem kerülheti el, hanem az, hogy az emberek a szép látszatok világában élnek (Oidipusz a jó király, példás családapa, nagyeszű ember stb.), a valóság azonban borzalmasan más (Oidipusz tette hozta a pestist a városra, Oidipusz az apagyilkos, a vérfertőző, a vak, aki nem látta, miben él). Oidipusz azt hitte, tévedhetetlen, biztos volt a tudásában, de fel kellett ismernie, hogy tudása - mint minden emberi tudás - korlátozott és esendő.