Hogyan nevezik a középkori, kézzel írott könyveket? - Irodalom

A kódex (a latin codex, fatábla szóból) kézzel írott középkori könyv, a 4. században jelent meg. A papír európai elterjedéséig (kb. 11. század) csak pergamenre írták. Megjelenése is a pergamennek köszönhető. A korábban általánosan használt papirusz nem volt alkalmas könyv készítésére, tekercsek formájában alkalmazták. A legszebb és leginkább díszes kódexeket később is mindig pergamenre készítették: hóráskönyveket és egyéb, hosszú időre szánt könyveket. Kötése általában bőrrel bevont, fém kapcsokkal összefogott két fatábla (innen származik a neve). Az értékesebbeket néha arannyal, ezüsttel és drágakövekkel díszítették. Egy-egy kódex nem egyszerű lapokból (folio), hanem levélpárokból, bifoliumokból állt. Számos lap egymásba hajtogatásával, közepükön átvarrással egybeerősítve készültek az ívek. Minden középkori kézirat ilyen ívekből állt össze: egy kódex tehát olyan könyv, mely több kisebb összefűzésével alakult ki. Egy középkori ív általában nyolc lapból, vagyis négy bifolióból áll – ez a qvaternio. Előfordult a 6 (ternio), 10, 12, 16 és 24 lapos ív is. Ha a szöveg terjedelme úgy kívánta, különböző terjedelmű íveket kötöttek egybe, illetve melléjük néhány foliót. Például a Képes Krónika pergamen törzsanyaga 75 folio, mely kilenc qvatenióból és három folióból tevődik össze. Az ívek összeállításánál a szembenálló oldalak megegyeznek: azaz pergamennél húsoldal mindig húsoldal felől, szőroldal mindig szőroldal felől következik, papír esetében pedig a vízjeles oldal vízjeles oldallal néz szembe. A kezdeti időkben nem volt sem tartalomjegyzék, sem oldalszámozás, nem voltak fejezetek, bekezdések, sem hasábok – az egész egyetlen folyamatos szövegnek tűnt. A szöveg kezdetét az incipit, végét az explicit szó jelölte. Az incipit latin eredetű szó (incipit: kezdődik, incipiens: kezdő, tanonc, incipiál: elkezd) a könyv- vagy fejezetcímet, illetve a címlapot pótló szó neve kódexeknél és a még a kódexek formáját utánzó ősnyomtatványoknál. Az ősnyomtatványoknak legtöbbször nincs címlapjuk, a rájuk vonatkozó legfontosabb adatokat az incipitből és az explicitből lehet megtudni. (A kódexek bibliográfiai leírásában fel kell tüntetni az incipit után következő 3-4 szót.) Az explicit (latin; jelentése befejezés, vége van a könyvnek; eredetileg: explicitus est) a kódexek, ősnyomtatványok zárószava, vagy záró részének, a kolofonnak a kezdete. Az idézeteket sem különböztették meg. A 12. századtól kezdték alkalmazni a fejezetekre, alfejezetekre, bekezdésekre, versekre és a hasábokra bontást. A kötés segítésére minden ív utolsó versojának jobb alsó sarkába írták a következő ív kezdő szavait – ez a reklamáns vagy őrszó. Később számokkal vagy betűkkel jelölték meg az oldalakat. A foliálás esetén csak a folio recto oldala kapott számot, a paginálásnál mindkét oldal – utóbbi a 13. századtól kezdett terjedni. Az esetleges idézés megkönnyítése végett, egyes liturgikus kódexekben a több hasábra tördelve írt szöveg hasábjait, sőt, néha a sorokat is megszámozták. A felső margót az élőfejhez használták: ez vagy helyettesítette, vagy másolta a fejezetcímeket. A szélső margókon magyarázatokat, hivatkozásokat, utalásokat helyeztek el. Mindezekhez más-más írástípust használtak. A margón lévő jegyzetekhez tartozó rész kezdő szavait a főszövegben litterae nobiliores-szel emelték ki. A szöveget iniciáléval, lapszéldísszel, miniatúrával élénkítették. Az első évezredben Európában szinte csak a kolostorok falai közt, a scriptoriumokban folyt kódexírás, -másolás, kivéve Bizáncot, ahol állami intézményekben is. A 12. századtól mind nagyobb lett az ezzel foglalkozó világi intézmények száma. Itáliától Németalföldig léteztek ilyen műhelyek, céhek. Emelkedett az igényes, művészi kódexek száma és színvonala. Mindez több ember: a másoló scriptor, a szöveget részekre tagoló, címeket kiemelő rubricator, a kódex aranyozását végző illuminátor, az iniciálékat festő miniator, a korrektor, a könyvkötő összehangolt munkájának eredménye volt. Magyarországon a 16. századig, a könyvnyomtatás elterjedéséig virágzott a kódexírás. Az országtól délre és keletre még századokig megőrizte fontosságát.