A kutya vagy eb (Canis familiaris) ujjon járó ragadozó állat, a farkas (Canis lupus) háziasított alfaja. Az egyetlen olyan állatfaj, amely latin nevében megkapta a familiaris, azaz a családhoz tartozó jelzőt.

Ezenkívül tágabb értelemben kutyának neveznek a kutyafélék (Canidae) családján belül a valódi kutyaformák (Canini) nemzetségéhez tartozó több más fajt is: ilyenek például a kisfülű kutya (Atelocynus microtis), az ázsiai vadkutya (Cuon alpinus), a nyestkutya (Nyctereutes procyonoides), az afrikai vadkutya vagy hiénakutya (Lycaon pictus) és az őserdei kutya (Speothos venaticus). A háziasított kutyát mindezektől a házikutya elnevezéssel különböztetik meg. Szócikkünkben „kutya” alatt a házikutya értendő.

Fajtáit feladatuk, hasznosításuk szerint csoportosítják. Három fő csoportjuk:

• Vadászkutyák – fő típusaik: agarak, kopók, retrieverek, spánielek, tacskók, terrierek, vérebek és vizslák
• Munka- és őrkutyák – fő típusaik: terelő- és kísérőkutyák, őrzőkutyák, mentőkutyák, harci kutyák, masztiffok (más néven szelindekek), bulldogok, bulldogterrierek, dogfélék stb., spiccek és szánhúzó kutyák
• Ölebek úgymond kistermetü kutyák-fő tipusaik:

A kutya szavunk hangutánzó eredetű állathívogató szóból ered. Erre mutat sok alakváltozata: kucsa, kucsu, kucsó, kucó. A magyartól függetlenül kialakult, hasonló kutyahívogató szavak: szerb és horvát kuci, ukrán kucsu kucsu, oszmán-török kuçukuçu.

Az eb szó ugor kori örökségünk. A másik két ugor nyelvben (manysi és hanti) a kutya neve emp. Az eb szó ma már csak hivatalos és szaknyelvi szóként („ebadó”, „ebtenyésztő”), illetve egyes kifejezések, szólások és közmondások elemeként használatos. („Ebadta”, „ebihal”, „ebugatta”, „eben gubát cserél”, „ebek harmincadjára vet”, „ebül szerzett jószág ebül vész”, „eb ura fakó” stb.)