Az első olimpiai játékot Kr.e. 776-ban rendezték. Ekkor azonban még nem volt túlságosan színes a programkínálat, ugyanis a verseny egyetlenegy számból állt: stadionfutásból. A táv, amit a sportolóknak meg kellett tenniük: 192,28 méter volt. Hogy miért éppen ennyi, az mára már a feledés homályába merült.

Az évek során azonban egyre több versenyszámmal gazdagodott a program. Kr.e. 724-től szinte minden olimpián szerepelt egy újabb sportág, így Kr.e. 200-ra már egészen hosszú volt a lista: stadionfutás, kettős futás, hosszútávfutás, ökölvívás, pentatlon, négyesfogatok versenye, lovak versenye, pankration (összküzdelem: birkózás és ökölvívás), gyermekek futóversenye, gyermekek pentatlon versenye, gyermekek ökölharca, fegyveres futás, kettősfogatok kocsiversenye, trombitások és kikiáltók versenye, négyesfogatok kocsiversenye csikókkal, kettősfogatok kocsiversenye csikókkal, csikók versenye és gyermekek pankrationja. A legösszetettebb versenyszám a pentatlon volt, amely futásból, távolugrásból, diszkoszvetésből, gerelyhajításból és birkózásból állt. A mai tízpróba tulajdonképpen ennek felel meg, de birkózás nélkül. A fegyveres futáson kívül minden futószám szerepel a mai olimpiákon is, csak egy kicsit más a nevük.

Olümpia városában, azaz a versenyek színhelyén évről évre egyre több néző fordult meg, a játékok fénykorában ez a szám elérhette az ötvenezret is. Felépítették tehát az első "olimpiai falut", amely nagy épületekből, egy vendégházból és a szokásoknak megfelelően egy fürdőből állt. A futó- és fogathajtó viadalok kezdetét trombitaszó jelezte, a verseny végén pedig földbe szúrt botokat kellett a versenyzőknek megkerülniük. Mindig az nyert, aki a legügyesebben kerülgette a karókat.

És hogy mi volt a győztesek jutalma? A mai olimpikonok is boldogok lehetnének, ha akkora megtiszteltetésben részesülhetnének, mint az ókori görögök bajnokai. Az egyes versenyek végén a kikiáltó hirdette ki a bajnokokat, közben felolvasták az apjuk nevét is, és egy zöld pálmaággal illették őket. Kaptak egy piros szalagot is, amelyet a kezükre vagy a lábukra kötöttek. Az olimpiai játékok utolsó napján olajfa koszorút helyeztek a nyertesek fejére. Az olajágakat a szentnek tartott olajfáról mindig egy olyan kisfiú metszette le aranykéssel, akinek még mindkét szülője élt. Talán ma egy kicsit furcsának hangzik, de a bajnokoknak szobrot is emeltek Olümpia szent ligetében. Az otthonába hazatérő győztest nagy megbecsülés övezte haláláig. Nem kellett adót fizetnie, ingyenjegyet kapott a színházi előadásokra, államköltségen élt, sőt még pénz- és természetbeni juttatásokban is részesült. Az olimpikonoknak még a háborúban is előjoguk volt: az első sorban harcoltak a király mellett, és ha fogságba estek, azonnal - váltságdíj nélkül - szabadon bocsátották őket. Egyszóval, megérte olimpiai bajnoknak lenni!

Ám érdekes módon csak az első helyezetteket ünnepelték. A második, a harmadik és az összes többi versenyző nem kapott semmit, nevük a feledés homályába merült. A győztesek közül azonban még ma is több mint 800-nak ismerjük a nevét, hiszen márványtáblára vésték őket. A győzelemig azonban kemény és fáradságos munkával jutottak el a sportolók. Az évek során alapítottak egy felkészítő iskolát is a sportolóknak, amely Kr.e. 588 és Kr.e. 488 között állt Krotón városállamban. Ezáltal azonban az esélyek egy kicsit egyenlőtlenek lettek, ugyanis szinte mindig a krotóniak nyerték a különböző versenyszámokat. Az iskolát a pitagoreusok filozófiai és politikai társasága alapította. A mozgalom egyik legfőbb elve az egészséges életmódra való nevelés volt, tehát a felkészítés abból állt, hogy állandó gimnasztikai testedzéseket végeztek, és egészséges, főként húsból készült ételeket ettek. Az edzők pedig az addigi olimpiákon győzelmet arató versenyzők voltak. A képzett sportolók körében így óriási győzelmek születtek.