William Shakespeare életútja csupa rejtelem. Az életművére vonatkozó adatok jórészt bizonytalanok, leghíresebb verssorainak hitelessége is kétséges. Már azt is kétségbe vonták, hogy ő írta-e mindazt, amit írt. E sok bizonytalanság ellenére William Shakespeare a leghíresebb és bizonnyal a legnagyobb drámaíró, az egész világirodalomnak legalábbis az egyik legnagyobb alakja, úgy mellékesen szonettjeivel a szerelmi líra egyik kétségtelen klasszikusa. És még mellékesebben két olyan elbeszélő költeményt is írt, amely az angol reneszánsz legszínvonalasabb epikai értékrendjét jelenti. De minél több vele és körülötte a rejtelem, annál jobban izgatta és izgatja a történészeket, esztétákat, pszichológusokat. Bőséges könyvtárat töltenek meg a róla szóló tanulmányok, vastag könyvek és röpke elmefuttatások, olykor regények és novellák. Felettébb kockázatos tehát röviden jellemezni, ki volt, milyen volt, hogyan élt és tulajdonképpen mit is írt mindabból, amit az ő nevéhez kapcsol az emlékezés és a kialakult köztudat. De mindig meg kell kísérelni a rövid jellemzést is, hiszen az évezredek egyik legesleghíresebb alakja, az emberi szellem egyik főszereplője. Bizonyosan azt tudhatjuk, amit anyakönyvi bejegyzések örökítettek meg. S minthogy Anglia földjére ellenség alig-alig tehette be a lábát, az okiratok, oklevelek, hivatalos nyilvántartások évszázadokon át megmaradtak. Aki bizonyosságot kíván Shakespeare-ről és családjáról, az lapozza fel Stratford on Avonban az akkori anyakönyveket; több mint négy évszázad után is megvan valamennyi, üveges tárlók alatt őrzik, hogy minden érdeklődő megkereshesse a megtalálható adatokat. Tehát tudjuk, melyik napon született, és melyik napon — pontosan 52. születésnapján — halt meg. Tudjuk, mikor nősült, mikor született három gyermeke (két lány és egy fiú), a fia gyermekkorban halt meg, a leányok idővel férjhez mentek, olvashatjuk, melyik napokon voltak az esküvők, felesége halálát is megörökíti a bejegyzés. — De minthogy a hivatalos iratok java része is túlélte az évszázadokat, az is hiteles adat, hogy 22 éves korában vadorzásért (a földesúr erdejében lelőtt egy vadat) elítélik, és a büntetés elől elhagyta szülőhelyét, ahová csak közel harminc évvel később tért haza, hogy megvásárolja a szülői házat. Akkor már szülei, felesége, fiúgyermeke rég meghaltak, két leánya már férjnél volt, gyermekeik születtek. Otthon, a szülői házban élt ezután mindvégig. Ennyi a hiteles életmozzanat. Ami ezek közt telt-múlt, az a tulajdonképpeni életrajz, amelyet valójában nem ismerünk, amit csak találgatni lehet, de kell is találgatni, mivel az irodalom- és színháztörténetnek talán a legfontosabb fejezete. Halálakor Ben Jonson, aki színésztársa, költőtársa, drámaírótársa volt, egy nagyon szép költeményben búcsúztatta. Jonson rendezte sajtó alá a Shakespeare-művek első gyűjteményes (és elég hiányos) kiadását, ennek a kötetnek a bevezetése ez az emlékidéző költemény. Ebben található a legbőségesebb jellemzés a kortársaktól. Az is benne van, hogy a nagy barát nem is volt eléggé művelt, annál csodálatosabb, hogy olyan sokat tudott a világról, a múltról és főleg az emberekről. Ez az emlékezés megerősít a hagyományos gyanúban, hogy gyermekkorban igen kevés iskolát járt. Latinul valamelyest okvetlenül megtanult, mert a középkorban és a reneszánsz emberöltőiben nem volt iskola „deák nyelv", vagyis latin nélkül. De az az elragadtatott hang, amellyel a régi barát búcsúztatja a mindenkinél nagyobb kor- és pályatársat, nem magányos jelenség. Egész sora maradt fenn az akkori angol költeményeknek, amelyek Shakespeare nagyságát dicsőítik. |