Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő.

1817. március 2-án született Bihar megyének ma Romániához tartozó, Nagyszalonta nevű községében, vagyontalan nemesi családban. Tíz testvére volt, de abból csak egy (Sára) élt akkor, amikor ő született, mert abban az időben rengeteg betegség pusztított. Szülei, Arany György és Megyeri Sára földművelők voltak. Sokat olvasott (Szalontán csodagyereknek tartották), főleg XVII–XVIII. századi műveket. A régi magyar nyelv annyira mélyen hatott rá, hogy később sokáig idegenkedett a nyelvújítástól és a romantikától.

Keresményeiből félre tudott tenni annyit, hogy 1833 őszén beiratkozhatott a debreceni református kollégiumba. Beállt színésznek, majd egy éjszaka álmában halottnak látta édesanyját. Másnap hazaindult gyalog Szalontára.

A színészkaland mély nyomot hagyott benne, még a Bolond Istók második énekében (1873) is felelevenítette.

Színészként kedvelte meg Shakespeare-t, ekkor figyelt fel a Bánk bánra is, melyet ebben az időben még sokan – köztük Széchenyi és Vörösmarty – elhibázottnak ítéltek.

Szalontára való visszaérkezése után lett parasztközössége értelmiségi vezetője, ügyintézője. Ercsey Juliannát, egy helybéli ügyvéd házasságon kívül született árváját vette nőül. A másodjegyzői állással kétszobás szolgálati lakás is járt: erre már lehetett családot alapítani.

A jegyző személyének fontosságát hangsúlyozta első, nyomtatásban megjelent hírlapi cikkében is (Népnevelésügyben. Társalkodó, 1841. július 14.).

„Zseni a nyárspolgár álarcában” – így jellemezte őt utóbb Babits Mihály; ebben az időszakban még csak az utóbbi egyértelmű. Baráti társasága néhány tisztviselőből, a kántorból, a német orvosból és kereskedőkből állt. „Hírlap is alig fordult meg kezemben” – írja Arany jegyzősége első éveiről. Ebben a helyzetben megváltást jelentett számára, hogy 1842-ben Szalontára került rektornak hajdani debreceni diáktársa, Szilágyi István, a későbbi történész. Felületes, kapkodó, de mohón tájékozódó egyéniség. Aranyt ő biztatja Szophoklész és Shakespeare fordítására. Amikor két évvel később Szilágyit Máramarosszigetre helyezik, levelezés útján folytatják irodalmi eszmecseréjüket.

A Toldi írói körökben általános bámulatot keltett. A legtöbbet azonban Petőfi elismerése és barátsága jelentette Arany számára. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum, éles fényt vet kettejük művészi céljaira.

Petőfinek is szüksége volt Arany barátságára: olyan eszmetársra talált benne, aki alkatának és talentumának eltérő vonásai miatt nem volt kijátszható ellene. Az 1846-ban alapított érdekvédelmi szövetség, a Tízek Társasága hamar felbomlott, s Petőfi máris meghirdette az Arannyal és Tompával együtt alakított „népies triászt” – ugyancsak szövetséget a konzervatív kritika ellenében, amely éppen 1847 tavaszán lendült támadásba, Petőfi Összes költeményeinek megjelenését követően.

Ahogy Petőfi, ő sem került be az első népképviseleti országgyűlésbe: korteskedés híján alulmaradt a vármegyei főjegyző ellenében. 1848 áprilisában írt és azon nyomban megzenésített Nemzetőr-dala ponyván is megjelent. Azt tervezte, hogy maga indít néplapot, Népszabadság címmel. 1848 novemberében két hétig táborba szállt a szalontai nemzetőrökkel Arad védelmében. 1849 májusában állást vállalt a belügyminisztériumban, követte a kormányt Debrecenből Pestre. Az orosz csapatok bevonulását követően néhány napig bujdosásra adta fejét, s utána még hónapokig várta letartóztatását.

1851-ben Arany előbb néhány hónapig a Tisza család geszti kastélyában nevelősködött, majd 1851. október 15-től tanárként helyezkedett el a nagykőrösi református gimnáziumban (1853-tól főgimnáziumban).

Arany nagy tervekkel érkezett Pestre. Keresztury Dezső megfogalmazásával élve, a „nép költője” helyett immár a „nemzet költője” kívánt lenni. Ennek jegyében írja meg hivatalos felkérésre ünnepi ódáját Széchenyiről (Széchenyi emlékezete, 1860), s látott hozzá a nemzeti műeposz megteremtésének (ennek részeként készül el 1863-ban a Buda halálával). Elhivatottságot érezve az irodalmi élet megszervezésére, rendkívül magas színvonalú folyóiratot szerkesztett, előbb Szépirodalmi Figyelő (1860–1862), majd Koszorú címmel (1863–1865).

A Kisfaludy Társaság igazgatójaként fáradhatatlanul szervezte a felolvasói üléseket, gondozta a kiadványokat. Madách Imre nagyszerű művét, Az ember tragédiáját (1860). Arany buzgalmának köszönhető, hogy megkezdődött és a drámaköltő születésének 300. évfordulójára jelentős mértékben előrehaladt a teljes magyar Shakespeare-fordítás ügye, kezdetét vette a magyar Molière-kiadás és még sok más jelentős fordítás készült.

1865-ben elfogadta az Akadémia jelölését a Szalay László halálával megüresedett titkári posztra (1870-től főtitkár).

 „Jegyzőség, professzorság, szerkesztés, titkárság – mind egy egész embert kíván; napról napra elfoglal, nyűgöz, bosszant, lelket öl. Mi marad aztán poétáskodni?” – írta Tompának még 1866-ban.

1877-ben, amikor sokadszori kísérlet után végre visszavonulhatott a főtitkári székből, s hivatalát lerakta, újra megszólalt költőként. Immár magának szánta verseit – így született meg az Őszikék cím alatt összefoglalt ciklus, a híres „Kapcsos Könyv”-be bejegyzett lírai darabok (Epilogus, Tamburás öreg úr, Mindvégig), életképek és balladák (Híd-avatás, Vörös Rébék) páratlanul szép gyűjteménye.

1882. október 22-én hunyt el. Öregkori vallomásai aggastyánt sejtetnek, holott csak 65. esztendejét töltötte be.