Izsó Miklós (Disznóshorvát, ma Izsófalva, 1831. szeptember 9. – Budapest, 1875. május 29.) szobrász, a 19. századi magyar nemzeti szobrászat legnagyobb alakja. 

A sárospataki kollégiumban tanult 1840 és 1847 között. Az 1848-1849-es szabadságharcban megsebesült. A világosi fegyverletétel után bujdosni kényszerült. 1851 és 1856 között Rimaszombaton élt, ahol kőfaragóként dolgozott és közben Ferenczy István tanítványa volt. 1856-ban költözött Pestre, majd rá egy évre Bécsben dolgozott Meixner, később Gasser szobrászok műtermében. 1859-től a müncheni Akadémia növendéke volt. Ekkor kezdett hozzá – a magyar szobrászok közül elsőként – a népi figurák ábrázolásához. Első nagy sikerét a még Münchenben alkotott Búsuló juhász című szobrával aratta (máig is ez a legismertebb műve). A népéletet ábrázoló remek terrakotta-szobrok mellett számos híres kortársa mellszobrát is elkészítette. 1870 és 1872 között a Budai Főreáltanoda, 1871-től a Mintarajztanoda tanára volt. Köztéri szobrokkal is jelentkezett: ő alkotta az ismert debreceni Csokonai-szobrot.

További köztéri műveit – elhatalmasodó tüdőbaja miatt – már nem tudta befejezni.

A Magyar Nemzeti Galéria 71 szobrát őrzi.

Szobrászaink közül Izsó volt az első, aki a jellegzetes népi figurákat hitelesen mintázta meg. Találó egyik méltatójának megjegyzése: "Ő volt a magyar szobrászat Petőfije." A népi tánc motívuma izgatta leginkább a falusi témák közül. A táncoló paraszt sorozat arasznyi kis szobrokból áll, amelyek közül egyik másik megmintázásához alig volt szüksége egy-egy órára. Első pillantásra sebtében odavetett vázlatoknak tűnnek, de a forma, érzés és gondolat harmóniája mégis megvalósul bennük. A sorozat tizenöt darabból áll, a "Táncoló paraszt" időben az utolsók közül való, feltehetőleg 1870-ből, s a téma leginkább megérlelt feldolgozása.