A rúdugrás csak az újkori atlétika kezdetén vált a mai értelemben vett versenysporttá. Leírásával először Guths Muthsnál találkozunk, aki a 18. század végén ismertette a rúdugrás végrehajtásának módját és a fiatalság nevelésére gyakorolt pozitív hatását.
Ekkor még a rúdugrók keményfa rudakat használtak, mely vas hegyben végződött, a talajon való megcsúszás megakadályozása érdekében.
A rúdugrást kezdetben a torna versenyszámai közé sorolták és nemcsak magasba, hanem távolságra is versenyeztek.
Az 1850-es években kezdte a fa rudat felváltani a bambusz ugrórúd, melynek előnye kisebb súlyában és nagyfokú rugalmasságában rejlett. A II. világháború idejéig uralta a rudak alapanyagát, amikor egyre nagyobb tért hódítottak az alumínium és acél rudak. Ezek a rudak nehezebbek voltak, de gyári méretezéssel a versenyzők testsúlyának megfelelően lehetett alakítani. Az 1960-as évek elején törtek be - forradalmasítva a rúdugrást - a hajlékony műanyag rudak. Tulajdonságaik (könnyűek, hajlékonyak, rugalmasak, gyárilag méretezhetők) minden eddigi rúdfajtát felülmúltak.
A műanyag rudakat üvegszálból vagy műanyag szálból szőtt szövetből tekercselik, műanyaggal átitatják, majd hő kezelik. Hosszúk és erősségük a tíz éves gyermektől a felnőtt élsportolóig egyaránt könnyen kialakítható.
|
