Egyiptomban, Asszuán városában 1960. január 9-én megkezdődött az Asszuáni-gát építése,- amelyet később Nasszer elnökről neveztek el - a Szovjetunió gazdasági és műszaki segítségével. A Nílus évi átlagos vízhozama 84 milliárd m3, a maximális 150, a legkisebb vízhozam csak 40 milliárd m3/év. A nagy ingadozás miatt már a 19. században felmerült az igény a víz tartalékolására és az árvizek pusztító hatásának csökkentésére.

Az első asszuáni gátat 1898-1902 között építették az angolok, ennek magassága 30,5 méter, hossza 1962 m volt, 1 milliárd m3 vizet tárolt. Ez kevésnek bizonyult az öntözés igényeihez, ezért 1907-12 közt, majd 1932-34 közt ismét magasították, ekkor 5,4 milliárd m3 lett a befogadóképessége. Az új gát terve már 1940-ben felmerült, a háború azonban elodázta a munkát. Az egyiptomi elképzeléseket az Egyesült Államok nem volt hajlandó anyagilag támogatni, ezért Nasszer egyiptomi elnök a Szovjetunióhoz fordult segítségért.

Az új gát - melyet német mérnökök terveztek - 6 km-el a régi felett épült, hossza 3600 m, magassága 111 m, koronájának szélessége 40 m. Teljes térfogata 43 millió m3, 12 turbinája évi 10 milliárd kWó energiát termel. A gátat 1971. január 15-én Anvar Szadat elnök avatta fel. A tó területe 5470 km2, hossza 510 km, szélessége 10-25 km, legnagyobb mélysége 95 m. 168,9 milliárd m3 vizet képes tárolni, és 283 ezer hektár, korábban időszakonként elárasztott terület folyamatos öntözését oldotta meg, s további 324 ezer hektár új termőföldet lát el vízzel.

A víz alákerült területről 100 ezer embert telepítettek ki, az egyiptomiakat a Nílus alsóbb szakasza mellé, a szudániakat az Atbara folyó környékére. A gátat és a tavat Gamal Abdel Nasszer elnökről nevezték el, a déli rész neve Núbiai-tó. A víz alá került műemlékek megőrzése érdekében nemzetközi mentőexpedíció indult. A gát negatív hatásai közt említendő a Nílus által szállított természetes tápanyag csökkenése, a tó menti szikesedés és a núbiai éghajlat csapadékosabbá válása.