Hosszú évekig az volt a kérdés ebben a sportágban, hogy kik kerülnek oda a második helyre, hiszen a sportág kitalálói 1972-ig még csak meccset sem vesztettek. Akik egyáltalán bekerültek a döntőbe, már bajnokként ünnepeltették magukat, hiszen a világot legyőzték, ők bizonyultak az egyenlők közül a legjobbnak, azonban az teljesen nyilvánvaló volt, hogy az amerikaiakkal senki sem lehetett partiban. Próbálkozhattak a franciák, szovjetek, jugoszlávok, nem volt ellenszer az amerikai csoda ellen.

1972. Münchenben azonban ez a mítosz megdőlt. Már az is elképesztő volt, hogy a szovjet válogatott tartani tudta a lépést az amerikaiakkal, a döntő vége előtt három másodperccel még hátrányban voltak 50-49-cel. Azonban akkor a sípjába fújt a brazil Rinato Righetto. A játékvezető hosszas megbeszélés után úgy határozott, hogy a szovjet időkérésnek helyt kell adni, így kaptak még egy esélyt Kondrasin edző tanítványai. A félpályás dobást azonban elhibázták, az amerikaiak ünnepeltek, azonban Kondrasin megint elkezdett pörlekedni, mondván az órát nem állították vissza helyesen. A helyszínen lévő olasz FIBA delegált, bizonyos Renato Williams Jones neki adott igazat, így harmadjára is nekifuthattak az utolsó három másodpercnek a csapatok, Alekszander Belov pedig kihasználta ezt az esélyt, és egy tempóval megszerezte csapatának az aranyérmet. Az USA játékosai annyira felháborodtak az eseményeken, hogy otthagytak csapot-papot, nem vettek részt a díjátadó ceremónián, és szinte azonnal hazautaztak.