A Védák India legrégibb irodalmi emlékei. Sok hindu úgy hiszi, hogy a Védák öröktől fogva léteztek. A véda szó tudást vagy szent ismeretet jelent.

A Védák mai formájukban négy fő részből (gyűjteményből, szamhitá) állnak. A Rigvéda-szamhitá himnuszokat, a Jadzsurvéda áldozóigéket, a Számavéda ősi dallamokat, míg az Atharvavéda főként varázsigéket foglal magába. Legősibb közülük az 1028 himnuszból álló Rigvéda, amely valószínűleg a Kr. e. 1500-1000 közötti időszakban keletkezett. Ősi memorizációs technikákra (vikriti) támaszkodva e szövegek évszázadokon keresztül szájhagyomány útján terjedtek. Sőt, mivel rituális értéke csak az apáról-fiúra, mesterről-tanítványra élőszóban áthagyományozott szövegnek volt, azért még az írás megjelenése (Kr. e. VII. sz.) után is, egészen a legutóbbi időkig (azaz több, mint háromezer éven keresztül), szinte kizárólag szájról-szájra őrződtek meg e szövegek. A himnuszok és imák az istenekhez szólnak, többek között az ősi Áditjákhoz (Varunához, Mitrához és Arjamanhoz), Agnihoz, Indrához, a Mennyhez és a Földhöz, a Naphoz, a Szélhez s még számos istenhez. A himnuszok körülbelül negyedét Indra istennek szentelték.